Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szürreális napot éltem meg szombaton, amikor fotós kolléganőmmel felkerekedtünk, hogy megnézzük és dokumentáljuk a Tahitótfaluban megrendezett 12. Eperfesztivált.
Fesztivál nem volt, csónak, spontán eperszedés, és nyári hóvihar viszont igen. Élménybeszámoló a Duna partjáról.
Én személy szerint napok óta készültem az eseményre, ismerőseimnek szinte kizárólag csak eperről tudtam beszélni, s azt terveztem, hogy nemrég elkezdett életmódváltásomba beillesztek egy-egy gyümölcs-, pontosabban epernapot.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, s a meteorológusok valószínűleg pezsgőt bontottak, hisz az általuk megjósolt napsütéses meleg reggelre ébredtem szombaton. Úgy pattant ki a szemem, mintha legalább egy űrsétára indulnék, nem pedig a Dunakanyarba.
Autóval közelítettünk az objektum felé, és a gyanú halvány árnyékát éreztem megjelenni agyam leghátsó bugyraiban, amikor is Szentendre és Leányfalu közt rengeteg homokzsákot rakodó embert láttunk. Természetesen nem a Holdon élek, tudtam, hogy árvíz van, láttam a képeket az interneten.
Bár most nem én vagyok a leány a gáton, voltam már pár éve, amikor egy háromnapos túra opcionális programjaként Tornyosnémeti házait védtem az áradó Hernádtól, és fél napon keresztül lapátoltam a homokot zsákokba egy platós teherautó tetején a helybéliek nagy örömére. Aztán meg kocsmáról kocsmára hordtak minket, s körbemutogatták a „pesti lyányokat". Megjegyzem, pálinkát azóta se nagyon tudok inni.
Most azonban kivételt tettem volna az eper zamatos ízének kedvéért, pontosabban nem is a pálinkát, hanem az eperbort szerettem volna megkóstolni. Ahogy haladtunk tehát észak felé a 11-es úton, elég hamar igen rossz érzésem lett. A fesztivált ugyanis a Duna partjára hirdették meg, de mi már láttuk, hogy abból nem maradt sok, illetve volt part, de az nagyjából megegyezett azzal az aszfaltúttal, ahol az autónk éppen suhant.
{gallery}eper{/gallery}
Az eper birodalmába érkezve pedig hirtelen azt hittem, valaki csúnyán meggörbítette a tér-idő kontinuumot, és Velence lagúnáiba tévedtünk, mert egy mellékutcában egy fiatal pár a kapuból kilépve nem autóba, hanem csónakba szállt.
Természetesen az eperfesztiválnak se hírét, se hamvát nem láttuk, így aztán szomorúan fordultunk vissza Pest irányába, hogy legalább valamelyik piacon beszerezzük a piros gyümölcsöt. Budakalász magasságába értünk, amikor örömömben felsikítottam a „Szedd magad - eper" tábla láttán, kollegina már rántotta is a kormányt, szerencsére épp nem jött mögöttünk senki. Az eperföldet hatalmas pipacstáblák övezték, ami alapjáraton vidám dolog, hát még egy ilyen szokatlan napon. Ráadásul a szürreált a hirtelen beálló nyári hóvihar is fokozta, mivel a nyárfákról szálló apró fehér pihék öt percen keresztül őrült örvény módjára kavarogtak a levegőben.
Eperből nem kis mennyiség volt, szedtünk is bátran, bár a hosszú esőzés nem tett jót neki, szinte mindegyik egy picit fehér volt, kell még egy hét a beéréshez. A nedves talaj viszont a gombáknak kedvezett, s aki nem a lekvárhoz valót szedte össze, az egy szerény adagnyi gombapörköltre valót össze tudott volna grundolni.
Hazaérve megnéztem a fesztivál honlapját, ahol természetesen közölték, hogy az árvíz miatt a rendezvény átkerült július végére. A gond csak annyi, hogy az epernek akkor már csak a hűlt helyét fogjuk látni. Vagy talán hoznak Norvégiából, ott akkor van szezonja, vikingföldön is szedtem már szabadföldit, de az már egy másik történet...
Fotó: Katona Boglárka
