Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az elmúlt években a magyar romantikus vígjátékok látványosan visszahódították a mozik közönségét. Ebbe a sikerhullámba érkezett meg a ’90-es évek nosztalgiájára építő Beléd estem című film, amely könnyed hangvételű szerelmi történetként, mégis generációs élményekkel átszőve próbálja megszólítani a nézőket.
A film kapcsán Szabó Kimmel Tamással, a történet férfi főszereplőjével beszélgettünk. Mesélt arról, milyen érzés volt a saját gyermekeivel együtt kamera elé állni, hogyan gondolkodik a színészi küldetésről, és miért szeretné, ha húsz év múlva a gyerekei csak ennyit mondanának róla: „jó fater volt az öreg.”
A Szenvedélyes nők és a Futni mentem producerei Tiszeker Dániel rendezővel kézenfogva hozták el nekünk a 2026-os év Valentin-napi romkomját. Színészként mennyire volt izgalmas egy film a filmben helyzet? Kettős szerepet játszani, színészként egy színész karakterét hozni nem lehet egyszerű. Te hogyan élted meg ezt?
A nézők számára mindig különleges élmény bekukkantani a kulisszák mögé, és szerintem ez a film nagyon hitelesen mutatja meg, milyen is egy forgatás világa. Ezt úgy leforgatni, hogy valóban életszagú legyen, komoly kihívás és nagy élmény volt számomra.
Amikor egy színész színészt alakít, az valóban csúszós terep, mert könnyen megjelenhet a karakterben egyfajta nagyképűség – ez a Beléd estem című filmben is jelen van. Kifejezetten szeretem az ilyen szélsőséges, karakterközpontú kihívásokat.
Bálint hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül a történet során. Fokozatosan kiderül, hogy az a magabiztosnak tűnő, magáról sokat gondoló viselkedés valójában mély frusztrációból fakad. Amikor az ember kicsinek érzi magát, gyakran próbál nagyobbnak látszani – ez az életben sincs másként. A filmben a szerelem az, ami végül lebontja róla ezt a „nagymenő” maszkot. Rádöbben, hogy nincs szüksége rá. Számomra ez volt az egyik legizgalmasabb része a karakternek.
A film a 90-es évekbe repít vissza. Abban az időszakban te még gyerek voltál. Mennyire jöttek elő a saját emlékeid a forgatáson? Volt olyan kellék, zene, ami azonnal visszarántott tizenéves korodba?
Hát persze. Például a Túró Rudi, ami akkoriban igazi nagy sláger volt. Emlékszem, hogy a nagyapámmal álltunk a házuk kapujában, nézegettük az autókat, és tanította, melyik a Moszkvics, melyik a Zuk, a Zastava vagy a Trabant. Amikor már eleget kérdezgettem, elmentünk a kisboltba, és vettünk egy piros pöttyös Túró Rudit. Akkor még az a klasszikus, igazán rögös túrós változat volt. A mai napig élénken emlékszem az ízére.
A díszletlakás, ahol a 90-es éveket forgattuk, abszolút a berendezők és kellékesek munkáját dicséri. Minden tűpontos volt: a telefon, a tévé, a könyvek, a bútorok, tényleg minden részlet a korszakot idézte. Számomra ez egy igazi, személyes időutazás volt.
Úgyhogy sok minden eszembe jutott, de nem vagyok egyébként egy ilyen nosztalgikus alkat, ez inkább egy ilyen érdekes kis bonbon volt ebben az egészben.
Azért van olyan dolog, amit most 2026-ba áthoznál a ’90-es évekből?
Hát azt a mérhetetlen nyugalmat és információhiányt, igen, ami akkor jellemezte a gyerekkoromat. Azt is, hogy kinn játszottunk a kertben sötétedésig, azt sem tudtuk mennyi az idő, és hogy
a legnagyobb problémánk az volt, hogy melyikünk lopja el a cukorborsót a mama veteményeséből.
Az ételek íze is hiányzik, hogy semmi nem volt ennyire feldolgozott, minden házi volt, minden igazi volt. A békességet is átemelném, ami az emberek között volt, és a nyugalmat, azt okvetlenül. A társadalom egy teljesen más színvonalon működött, és azt nagyon hiányolom.
A gyerekeid is feltűnnek a filmben. Hogy adódott ez a lehetőség?
Mindig nehéz helyzet, amikor gyerekszereplőkkel kell dolgozni. Sajnos sok olyan szinkroniskola működik, ahol elhitetik a szülőkkel, hogy létezik külön gyerekszinkronszínészi karrierút, és ezért komoly összegeket kérnek. Sokszor azt látom, hogy ezekből a képzésekből affektáló, természetellenesen beszélő gyerekek kerülnek ki, ami szerintem nagyon rossz irány.
Tiszeker Dani rendezővel beszélgettünk, és mesélte, hogy van egy nyolcéves karakter a filmben. Mondtam neki, hogy nekem is van egy nyolcéves fiam, igazi kis zsivány, nézzük meg egy castingon. Ha nem működik, semmi gond, de ha igen, akkor az egy jó közös kaland lehet. Végül működött.
A film elején van egy rövid jelenet, amikor egy mankós kislány elsétál a képben. Megkérdezték, nincs-e kedvem a lányomat is behívni. Neki is volt kedve szerepelni, így végül ő alakította azt a karaktert. Egészen családias hangulatú lett a forgatás. Nagyon vicces élmény volt.
Volt olyan pillanat, amikor inkább apa voltál, mint partner a jelenedben?
Hát ez egy nagyon érdekes kettős állapot volt, mert egyszerre voltam apa és partner, és nyilván sokkal jobban apaként izgultam a fiamért, Gazsiért, hogy hogyan van jelen. Amikor én nem forgattam, de neki volt jelenete, akkor a rendező instruálta a technikai, én pedig az érzelmi részét. Nagyon ügyes volt, büszke vagyok rá, nagyon szépen dolgozott, nyolcéves kora ellenére, életében először kamera előtt egy ötven fős stábbal. Egy 19 nap alatt leforgatott játékfilm esetén, különösen szemet gyönyörködtető volt.
Az édesanyja is minden napján kinn volt, és nagyon szépen szupportálta őt lelkileg, a tesója is kijött sokszor, úgyhogy szépen összefogtunk, és tartottuk őt.
Volt olyan felvétel, amikor máshogy mondtam a szöveget, és akkor ő szépen odasúgta nekem a helyeset, szóval jobban tudta gyakorlatilag az egész jelenetet, mint én.
Az én kis karrieremben, ez a film egy gyöngyszem marad. Kevés embernek adatik meg, hogy a saját fiával ott legyen egy filmben. Erre nagyon büszke leszek, amíg élek, meg szerintem ő is. 20-30 év múlva is biztosan boldogan és büszkén fog erre visszagondolni.
És azt el tudod képzelni, hogy ők is ezt a hivatást választják?
Megéltem ennek a pályának a fentjét és a lentjét is, ezért nincs bennem olyan késztetés, hogy a gyerekeimen keresztül éljem meg a saját vágyaimat. Nem erőltetek rájuk semmit. Ha nekik is ez tetszik, és ezt szeretnék csinálni, akkor csinálják.
Karácsonykor volt egy iskolai Óz előadásuk. A lányom a Nyugati boszorkányt játszotta, a fiam pedig Totót. Nagyon jó volt látni, milyen természetes jelenléttel állnak a színpadon, milyen tisztán és szépen beszélnek magyarul – ami lehet, hogy furcsán hangzik, de manapság sok gyereknél előfordul, hogy „felkapják” a mondatvégi hangsúlyt. Ők viszont valóban közölni akartak, oda kellett rájuk figyelni. Nem tehetségről beszélek, inkább érzékről. Nagyon büszke voltam rájuk.
Az előadás után, főleg a lányom elkezdte mondogatni, hogy ő ezzel szeretne foglalkozni. Természetesen nincs ellene kifogásom. Az biztos, hogy magammal szemben is nagyon kritikus vagyok, és velük szemben is az leszek. De mindenben támogatni fogom őket.
Ha lehetne választani, te újra színész lennél?
Igen, abszolút. Szeretem ezt a hivatást. Nagyon szép küldetésnek tartom, hogy nyomot hagyhatunk az emberekben: pozitív élményeket adhatunk, megsirathatjuk őket, segíthetünk felismerni rossz működéseket, vagy éppen tükröt tarthatunk a korszellem elé. Azt gondolom, ez is a feladatunk.
Egy igazán jó színész minden nap kiteszi a szívét-lelkét a színpadra vagy a kamera elé, hogy mások abból töltekezni tudjanak.
És ez különösen fontos a mai társadalomban, amikor talán még nagyobb szükség van valódi érzelmekre és őszinte történetekre.
A Beléd estem lett Magyarország 2026-os Valentin-napi filmje. Te mennyire vagy romantikus típus? Ünnepled a Valentin-napot, vagy inkább túlértékeltnek tartod?
Nem tartom különösebben fontosnak, mert önmagában nem nagyon érdekel. Kicsit úgy vagyok vele, mint március 15-ével: nem aznap kell nagymagyarnak lenni, hanem minden nap tenni valamit azért, hogy méltók legyünk ahhoz az országhoz, ahol élünk. Ugyanezt gondolom a Valentin-napról is.
Értem, hogy ilyenkor mindenki rózsákkal rohangál, és ezzel semmi baj nincs. De szerintem a szerelem és a figyelem nem egyetlen naphoz kötődik. Ha az ember szeret valakit, akkor minden nap lehet egy kis romantikát csempészni az életébe, és minden nap meg lehet adni azt a tiszteletet, figyelmet és gondoskodást, ami nélkül elképzelhetetlen egy egészséges párkapcsolat.
Abból a szempontból viszont jó, hogy létezik ez a nap, hogy emlékeztet minket: ezek a dolgok fontosak. Az volna az ideális, ha ez az odafigyelés nem évente egyszer, hanem folyamatosan jelen lenne.
Kicsit hasonló a nőnap is. Jó, hogy létezik, mert ráirányítja a figyelmet arra, mennyire fontosak a nők az életünkben.
Nélkületek, nők nélkül borzalmas lenne ez a világ.
De szerintem nem egyetlen nap kell ahhoz, hogy tiszteletet és figyelmet adjunk, ezt minden nap meg kell élni. Az apák napja is jó, hogy van. De apaként számomra az a fontos, hogy minden este úgy feküdjek le: ha húsz év múlva visszagondolnak rám a gyerekeim, azt mondják majd: rendben, jó fater volt az öreg.
Min dolgozol most? Hol találkozhat veled a közönség legközelebb?
Szeptember óta a Centrál Színház tagja vagyok, egy évre szerződtem. A legközelebbi premierem március 13-án lesz.
Marina Carr egyik legmeghatározóbb művén, A Macskalápon dolgozunk most, ami egy mai közegbe helyezett, sajátos humorú sorstragédia. Egy modern Médeia-variációról van szó: a kelta mondákon nevelkedett ír szerzőnő világában az élő és holt láplakók metsző, hideg tejködbe vonják a misztikum és a rögvalóság határát. Egy se veled, se nélküled szerelmi történet áll a középpontban.
Az előadás fordítója és rendezője Puskás Samu. A főhőst alakító Martinovics Dorina mellett én játszom a férfi főszerepet. Nagyszerű csapat dolgozik együtt: Básti Juli, Csoma Judit, Gáspár Sándor, Hermányi Mariann, Pálfi Kata, Fodor Tamás, Szécsi Bence, Kerek Dávid és Lukács Ádám. A hétéves Josie Kilbride karakterét kettős szereposztásban két kiváló gyerekszereplő, Pavletits Leona és Sisák Sára alakítja. Remélem, nem hagytam ki senkit – neveti el magát mielőtt bontjuk a vonalat (szerk.).
Nézd meg a következő cikkünket is, amelyben videós interjút készítettünk Herendi Gábor rendezővel.
