Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Társadalmilag elhallgatott, nagyon fontos témáról szól Fabricius Gábor regénye: a Merre vagyok arccal előre egy kapcsolati erőszak regénye. Az áldozat nem nő, hanem férfi, Fáy Ábris története pedig sokakat ébreszthet rá arra, hogy a mindennapi abúzusok közepette folytatott életet nem kell elfogadnia.
A Velencei Filmfesztiválon bemutatott Eltörölni Frankot rendezőjeként is ismert Fabricius Gábor azt mondja, ezt a könyvet nem akarta megírni, de nem volt más választása, mint hogy ezt tegye. A Merre vagyok arccal előre a harmadik regénye, melyet nagyon személyes szövegként kezel – a könyv főhőse, Fáy Ábris a koronavírus-járvány idején közel kerül a halálhoz, a traumatizáló betegséget követően pedig egy friss kapcsolatba kapaszkodik.
A szerelem azonban egyre bizarrabb dinamikát ölt, a főhős pedig csak hosszú idő elteltével érti meg, mi az, ami vele történik. Fabricius Gábor az elsők között adott interjút a Díványnak könyvéről, melyet október 12-én mutat be az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon: az abúzus természetrajza mellett a koronavírus-járványról és a radikális empátiáról beszélgettünk.
Radikálisan őszinte könyv, eddigi legszemélyesebb regényed, olvashattuk már a Merre vagyok arccal előre megjelenését megelőzően a könyvről. Egyetértesz a jelzőkkel?
A sorba állítás nehéz műfaj, de a szöveg valóban nagyon személyes. Nekem fontos, hogy azzal dolgozzak, ami megszólít engem:
nem pénzért írok könyvet vagy csinálok filmet, mindig minden munkám személyes indíttatású volt eddig is.
De ha leget kell mondani, akkor igen, ez a legszemélyesebb.
Ezt abból is sejtheti az olvasó, amikor eljut Fáy Ábrissal a Covid-osztályra – az itt leírtak rímelnek arra a Facebook-bejegyzésedre, amelyet koronavírus-fertőzésed ideje alatt a kórházban írtál. Ezt a posztot felkapta az internet, akaratod ellenére lett belőle hír. Ma is megírnád újra a bejegyzést?
Hogy mit kap fel a média, mit osztanak tovább sokan, sosem tudjuk előre. Nem azért írtam azt a bejegyzést, hogy sokan elolvassák, hanem azért, mert láttam, hogy egész más súllyal kezeljük a járványt, mint amit valójában jelent. Figyelmeztetni akartam az embereket, hogy vigyázzanak, ez nem játék.
Pár héttel később, a kórházat elhagyva nekem az is óriási élmény volt, hogy lépcsőn jöhetek le, kinyílik az ajtó, kijöhetek a kórházból és foghatom a korlátot: egyszerű dolgok óriási örömet jelentettek.
Vannak, akik a közös karanténozásra vagy arra emlékszenek ezekből az időkből, hogy mégis össze tudott jönni a család. Mások megélése a tiédhez hasonló, de azért a legtöbben úgy vagyunk, hogy barátaink, rokonaink közül vagy elvesztettünk valakit, vagy volt ismerős, akinél szintén nem sokon múlt az, hogy túlélje a Covidot. Túl vagyunk már ennek a traumáján?
A könyv nem a Covid története, nem azt járja körbe, de megmutatja, hogy az életnek van egy ritmusa. Együtt élünk emberekkel, van velük valamilyen kapcsolatunk, feleségnek, férjnek nevezzük őket. Nem kérdőjelezzük meg hétköznapi, apró tevékenységeinket.
A rutin rabjai vagyunk, ez segít bennünket, hogy stabilnak tűnjön az életünk. Bizonyos értékeket meg sem kérdőjelezünk, miközben lehet, hogy olyan, apró dolgok tűnnek el, amelyek fontosak.
Ilyen az egymás felé fordulás, a figyelem, a megérzések kimondása, együttérzés.
Tehát többé-kevésbé nyugalomban élünk, egészen addig, amíg jön valamilyen felfordulás: Covid, háborús helyzet, gazdasági összeomlás, forradalom…. A rutinok felbomlanak, a magunk köré épített hiedelmek eltűntével nem marad kapaszkodónk.
A Covid is ilyen változás volt, hozhatott pozitív fordulatot, végre összejön a család – de ezzel is hiányt fogalmazol meg, mert előtte nem voltatok együtt. A saját életünkre látunk rá ilyenkor, ezt jelentette a járvány tízmillió magyar életében.
Nagyban megváltoztatta az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatát és befolyásolta azt, ahogyan élnek.
A Z-generáció tagjai akkor voltak 16-20 évesek, rájuk nagyon erősen hatott, rányomta a bélyegét arra, milyen szociokulturális viselkedési formáik lesznek. Én úgy gondolom, hogy ez az időszak, ez az iszonyú mennyiségű halott rezisztenssé tett sok mindenkit a halálra – nem véletlen, hogy azóta a háborúk könnyedebben törnek ki.
A Covid valóban nem maga a téma, inkább egy miliőt nyújt, ebben bontakoznak ki azok az események, amelyeken keresztül a főhőssel szemben elkövetett kapcsolati erőszakot bemutatod. Mi volt a legfontosabb, amit el akartál mondani?
Ezt a könyvet nem szerettem volna megírni, nem akartam körbejárni semmit. A könyv utat tört magának, semmi mással nem tudtam foglalkozni.
Az a felismerés, hogy biztonságunk mennyire törékeny, hogy egy kapcsolaton belül sosem lehet tudni, hol vagyunk, miben élünk, mi történik velünk, ki fekszik mellettünk az ágyban, rémisztő.
Amikor a rutinok és hétköznapi élmények adta hamis biztonság szétesik, szétesnek azok a karakterek is, akiket korábban ismertünk. Az ember legjobb barátja, apja, anyja, felesége, szerelme másként reagál, mint amire számítasz. Azt gondolnád, hogy fontos vagy, az életed számít – jársz vasárnapi ebédekre, mennek hozzád a barátaid –,
de aztán rájössz, hogy az élet pontosan ugyanúgy megy tovább nélküled.
Ilyen körülmények között nagyon fekete-fehérré, kontrasztossá válik az élet: valami vagy van, vagy nincs. Nincs mellébeszélés, feltételekhez kötés. Ez a felismerés gyakorlatilag majdnem minden emberi kapcsolatban lesújtó volt, teljesen újra kellett fogalmaznom a tapasztalataimat. Voltak pozitív csalódások is.
Meddig ér Fabricius Gábor alakja Fáy Ábrisban?
Ez nagyon jó kérdés. Azt gondolom, teljesen lényegtelen, mert ez egy szöveg. Amint szöveggé válik valami, az már fikció több szempontból is. Olvasod, benned jelenik meg valami arról, amit én leírtam, a fikcionáltságon keresztül beléphetsz abba a világba, amit a szöveg teremt.
Azt az alapvető kérdést tetted fel most végül is, hogy mit nevezünk irodalomnak.
A bulvár és az irodalom közti különbség az, hogy az utóbbiban lényegtelen, kivel történnek az események, fikcióként, vagy nem.
Az már nem lényegtelen, hogy jó-e a szöveg annyira, hogy átélhető legyen. Ha jó, akkor létrejött az az atmoszféra, amiben megtörténik a cselekmény.
Egyszerűbben fogalmazva a könyv autofikció: azaz fikció, önéletrajzi elemekkel.
2025 Magyarországán nem hogy a férfiak ellen irányuló, de a nők ellen irányuló kapcsolati erőszak megértése, kezelése sincsen a helyén.
Ez sajnos abszolút így van.
Ebben a környezetben mit vársz a könyv fogadtatásával kapcsolatosan? Számít ez egyáltalán, vagy fontosabb, hogy a témában zajló diskurzus egy új eleme legyen a Merre vagyok arccal előre?
Az abúzus százféle formájának jelenlétében sodródik a főhős egy bizarr családregényben. Másodlagos, hogy férfi veri a nőt vagy a nő veri a férfit: elsősorban ember ver vagy abuzál embert, és ez eleinte nagyon nehezen érhető tetten.
Az ember kételkedik a saját megélésében, abban a valóságban, ami megtörténik, a szavakban, amik elhangzottak.
A szakirodalom ezt gázlángozásnak nevezi: ha egy párkapcsolatban, házastársi vagy szülő-gyerek kapcsolatban a valóságot torzítva adagolják a hamis valóságot, az már az abúzus egy formája. Azzal pszichésen nagyon súlyos helyekre lehet kergetni valakit, amit az ember nem is vesz észre sokáig. Amikor hónapról hónapra folyamatosan az az érzésed, hogy nem működnek a percepcióid, az alapvető kognitív élmény sérül. Óvodában megszokjuk már, hogy amit érzünk, amit gondolunk, az intakt – amikor ez megrendül, az pszichotikus állapotba löki az embert, felborul a valóságérzékelése.
A verbális, szóbeli abúzus nap mint nap megesik velünk az utakon, a tömegközlekedésben. A másik szavakkal való lekicsinyítése, megalázása, eltiprása, emberi mivoltában való megalázására sokan legyintenek. Pedig ez mélyre üt és mélyre viszi az embert. Folyamatos, párkapcsolati abúzus esetén akár depresszióba. Összeugrik az ember gyomra a saját lakásának az ajtaja előtt, mert tudja, mi lesz a mozdulat vagy odamordulás, ami várja.
Ez nem férfi vagy női jelenség, nem genitáliától függ, hanem az embertől. Vagy embertelenségtől.
Van persze olyan abúzus, mint az elhanyagolás, amit nagyon nehéz detektálni, főleg gyerekként. Azt gondolod, teljesen normális, hogy valamelyik szülőd nem foglalkozik veled. Ebbe születsz bele, azt szokod meg, hogy mindig dolgozik, vagy érzelmileg nincs jelen. Lehet, hogy ő nem tehet róla, a legtöbbet adta, amit tudott – mégsem volt jelen.
Valami vagy van, vagy nincs, minden más bullshit.
Vannak dolgok az életben, ahol nincsenek átmenetek és árnyalatok. Megérteni lehet a szülőt: azért nincs jelen, mert dolgozik, háború van vagy beteg, de ettől még a gyerekben megjelenik a hiány, az elhanyagolás fájdalma ott van rajta. Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni később.
Ahol nincsen apelláta, az a fizikai abúzus. Azon a ponton nyilvánvalóvá válik a bántalmazás – de gondolj bele, mi mindenen kell végig menni addig, amíg eljutsz oda, hogy kézzelfogható tapasztalatot nyersz saját magad számára arról, hogy nem a te pszichéd képzelgése az, amiben élsz! Ezzel nagyon nehéz szembesülni – akit szeretsz, akit a legintimebb helyzetbe hozol, az képes ezt tenni.
Az ember folyamatosan azon dolgozik, hogy biztonságot hozzon létre magának és a szeretteinek: azért zárjuk be mindannyian este az ajtót, hogy a külvilágot, a veszélyt kizárjuk az életünkből, hogy nyugalomban, biztonságban legyünk egy kis helyen.
Rémisztő, ha pont innen érkezik a fenyegetés. Arról nem is beszélve, hogy az abúzus során az abuzáló arca hogyan változik meg bennünk. A szeretetteljes, együttműködő, intim karakterből rémisztő, félelemkeltő alakká válik néhány hónap alatt, akitől minden eszközzel menekülni kell. Ez a menekülés különféle szinteken történik – először érzelmileg kell leválni a helyzetről. Szereted, de bánt: hogy fér meg ez egy helyzetben?
Ráadásul szülő-gyerek helyzetekben is előfordul ez. Nem tudom a szülőmet helyettesíteni, nem tudok elköltözni, fizikai függésben vagyok. Etet engem, nála kell, hogy aludjak, mégis megver. Ez a két dolog egymásnak teljesen ellentmond. Félek attól, aki biztonságot is jelenti.
Olyan traumatikus, zavaros mindez, amiből nem is vagyok biztos, hogy ki tudunk mászni egy élet alatt.
Innen fakadnak a bántalmazó kapcsolatba történő tudatos belépések, az alárendeltség megélése. Nagyon durva távlatokat nyit meg egy ilyen családi diszfunkcionalitás, nem is tudom, hogy ebből össze lehet-e kaparni egészségesen saját magunkat.
Mennyire általános mindez a mai magyar társadalomban?
A szöveg kapcsán, azt hiszem, én mélyebben látok rá erre a világra, így az a megélésem, hogy nagyon. Nem tudom, hogy kifejezetten magyar helyzet-e ez, vagy sem, de nagyon sok diszfunkcionális emberi kapcsolatot látok magam körül, és a segítői oldalon sokan ebből élnek. Ez is egy piac: azt nem mondom, hogy szép. De vannak érdekek, és azt gondolom, nem feltétlenül az az érdek most, hogy felismerjük: ez a dolog nem egy irányú, nem csak férfi bántalmazhat nőt.
Erre azt szokták mondani, hogy de az esetek 90 százalékában így történik, viszont ebben a könyvben meg pont a 10 százalékról van szó,
bár a férfiak sokkal kevésbé képesek arra, hogy a történetükkel előjöjjenek, nagyobb a látencia. Igen, a férfiak erősebbek fizikálisan, igen, sokkal nagyobb nyomokat tudnak hagyni, és szörnyű, amit csinálnak, és a családi erőszakban túlnyomó részt nők halnak bele. De egy alapvetően egy emberi problémát férfi-női arcúra alakítani nem előremutató.
Mit vársz tehát ilyen környezetben a könyvtől?
Nem igazán érdekel a fogadtatás, mindenki a saját moziját nézi, és ez egyre inkább így lesz. Nálunk felvilágosodottabb társadalmakban, például Skandináviában már rég túl vannak azon a kérdésen, amiről a könyv szól; a társadalom elfogadja, hogy egy ilyen szövegnek van létjogosultsága.
Nem kell a szövegnek semmit sem tennie azért, hogy érvényes nézőpontként fogadják el.
Nem foglalkoztat a fogadtatás. A társadalmi hiedelemrendszereket a média építi, formálja: ha ezeken nem akarnak változtatni, azt azért teszik, hogy olvasóik, követőik a véleménybuborékon belül maradjanak. Akkor ugyanis nincs egzisztenciális probléma. Ugyanazt tudják újra és újra megszülni, nem kell változtatni. Ha a könyv hullámokat ver, az jót tesz a társadalmi közbeszédnek.
Az abúzus válaszodban leírt természetrajza a könyvön is végigvonul, talán ezért is húzza be annyira mélyre az olvasót. Írni milyen volt?
Ahogy korábban említettem, én ezt a könyvet nem akartam megírni, és nem is könyvnek készült, hanem irodalmi jegyzeteknek.
Fél év alatt, irodalmi szöveghez képest viszonylag gyorsan elkészült, nem nagyon tudtam mással foglalkozni.
Mint szükségszerű szövegnek nem volt kognitív felhangja, szándék nélkül született – pedig érdek nélküli szöveg nem nagyon van. Nagyon sokat köszönhetek M. Nagy Miklósnak a Helikontól, aki ebből irodalmi konstrukciót hozott lére szerkesztőként, rettentő sokat dolgozott rajta.
Az nem merült fel, hogy filmforgatókönyv legyen a szöveg?
Meg lehet csinálni, át lehet írni. Gondolkoztam rajta, de nem tudom, hogy meg tudnám-e csinálni. Lehet. De most ott tartunk, hogy könyvben megjelenik.
A főhős válasza az abúzusra a radikális empátia. A társadalomban viszont nem hogy itt nem tartunk, de ott sem, hogy magát a bántalmazást értsük…
Szörnyű felismerés, hogy egy bántalmazó kapcsolatban nincs az a mennyiségű figyelem, szeretet, pénz, ami a defektusokat gyógyítja. Az ember sokszor gondolja, hogy szeretettel, odafigyeléssel megoldja, de ez nem működik. Ilyen helyzetben két út van: megpróbálni a saját érdekeket, jogokat érvényesíteni, kulcsra zárni és elbarikádozni, vagy elfogadni, hogy az életnek vannak ilyen oldalai is.
Sokan nem találkozunk ilyesmivel, vagy azt hisszük, azt hitetjük el magunkkal, hogy nem látunk ilyet.
Azt hiszem, az a legfelnőttebb megoldás, ha a jelenség létét elfogadjuk, de ez borzalmasan nehéz is. Nincs más lehetőségünk, csak egy olyan lelki gyakorlat, amelyben megpróbáljuk meghaladni az itthon elég szűk marokkal mért empátiát. Az élet nem feltétlenül szól arról Magyarországon, hogy hogyan érzékenyítsük magunkat egymás problémáira, de megint csak a skandináv államokat tudom felhozni példaként. Ott a tudatos társadalom sokat tett azért, hogy az emberek érzékenyek legyenek egymás nehézségeire, elakadásaira.
Ebben a helyzetben ugyanakkor nem lehet nagyon mást tenni, mint gyorsan felnőni: a könyvben egy gyerek is van a képben, aki miatt a főhős felnövése szükségszerű.
A rosszul kezelt helyzet megismétlődhet, ha Ábris nem nő föl, beléphet a képbe a transzgenerációs trauma is. A felnőtt nem empataként, de radikális empátiával rendelkezve, elfogadva, hogy dolgokon nem lehet változtatni, mégis élhető világot tud varázsolni a legmélyebb emberi érzelmi poklokban is. Ha minden más út el van vágva, akkor is ott az együttérzés útja, amin keresztül igenis enyhíteni lehet emberi fájdalmakat. Ezek már nemcsak egyéni fájdalmak, hanem egy gyerek vagy egy anya, egy bizarr családi szövet fájdalma is, ami empátiával gyógyítható, ez pedig új szerep. A főhőst sokféle abúzus éri életében, míg végül gyógyítóvá vált, ami teljesen új szerep, szakma, profil. Pedig a regény nem úgy indult, hogy erre a pálfordulásra szükség lesz.
A bántalmazott gyerekek nehézségeiről olvashatsz ebben a cikkünkben.
