Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hibás gazdasági döntések, háborús konfliktusok és egyéb politikai, társadalmi válságok könnyen az addig stabilnak hitt pénznemek bedőlését okozhatják – a történelem során többször előfordult olyan mértékű infláció, melynek következtében szó szerint percről percre drágultak a termékek, a bankók pedig pillanatok alatt papírfecnivé értéktelenedtek. Összeszedtük a legjelentősebb hiperinflációkat a világtörténelemből.
1. Rómában nem jött be az árstop
A történelem első nagyszabású inflációját a Római Birodalom szenvedte el a Kr. u. 3. században: a belharcoktól, barbár népek inváziójától, járványoktól és korrupciótól szenvedő nagyhatalom rohamos gazdasági gyengülését az egymást gyorsan és erőszakos módon váltó császárok a római ezüstpénz, a denarius felhígításával próbálták megfékezni. Míg háromszáz évvel korábban, Augustus idején a denariust tiszta ezüstből öntötték, Néró uralkodása alatt vörösrezet kezdtek belekeverni, a 284-ben trónra lépő Diocletianus császár korában pedig már csupán 5 százalék ezüstöt tartalmazott, nem csoda, hogy értéke rendkívül gyors mértékben romlott.
A hatalmas inflációt és az adók elsikkasztását az uralkodó új pénzügyi rendszer bevezetésével, jó minőségű arany- és ezüstpénzek, illetve réz váltópénz veretésével próbálta megfékezni, a lakosság azonban nem bízott az új rendszer stabil működésében, és a nemesfémből vert pénzeket árufelhalmozásra költötte, így a termékek folyamatosan egyre drágábbak lettek. A császár a probléma megoldását az ármaximalizálásban látta: halálbüntetés terhe alatt meghagyta a kereskedőknek, hogy legfeljebb mennyiért adhatják portékáikat, de a szolgáltatások, sőt, a bérek is az árstoptörvény rendelkezése alá estek. Diocletianus rendelete sokáig nem hozta meg a kívánt eredményt, inkább a feketepiac fellendülésével járt, idővel azonban a törvény szigorú betartása az új pénzekbe vetett hit megerősödését eredményezte, és sikerült úrrá lenni az elszabadult infláción.
2. Amerika első papírpénze nevetség tárgyává lett
A Nagy-Britanniától elszakadni kívánó 13 észak-amerikai gyarmat nem a lakosság megadóztatásából, hanem egy stabil papírpénz kibocsátásával kívánta fedezni a függetlenségi harcok költségeit, így született meg 1774-ben a continental currency (kontinentális valuta) névre keresztelt pénznem. A continental mintegy két évig működőképes valutának számított, azonban olyan töméntelen mennyiségben nyomtatták – a gyarmatokat összefogó Kontinentális Kongresszus mellett az államok maguk is előszeretettel gyártották saját bankóikat –, hogy egy idő után rohamosan veszíteni kezdett értékéből.
1780-ban 1 ezüstdollár 40 papír continentalt ért, egy évvel később már 1000 dollárnyi bankó fejében lehetett egyetlen érméhez jutni – a kongresszus válaszként úgy rendelkezett, papírpénzzel nem lehet adót fizetni, de a különböző javak ellenértékeként sem fogadható el, így a continental, ami a közbeszédben ekkora már a gúny tárgyává lett, gyors halált halt. A papírpénzeket felhalmozó polgárok, gazdák azonban soha semmilyen kárpótlást nem kaptak: hiába vívta ki szabadságát az Egyesült Államok, a lakosság igencsak megszenvedte a háborús évek gazdasági nehézségeit.
3. A franciák feje az utalványok miatt főtt
A forradalmi időszakot a franciák gazdasága is alaposan megszenvedte: 1790-re a francia állam fizetésképtelenné vált, így Charles-Maurice de Talleyrand, a püspökből lett furmányos államférfi, minden rendszer tehetséges kiszolgálója ötletére az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kisajátította magának az egyház vagyonát, majd fedezetképpen használta egy papíralapú kötvény, az asszignáta kibocsátásához. Az asszignáta, melynek neve a francia l’assignation (utalvány) szóból származik, kötvény jellege ellenére rendes fizetőeszközként szolgált, a hazai és külföldi hitelezők is elfogadták, azonban olyan mérhetetlen mennyiségben, kontroll nélkül bocsátotta ki az állam, hogy két évvel bevezetésük után az utalványok névértéke már meghaladta a fedezetükre szánt vagyon értékét, mely hiperinflációhoz vezetett.
Az 1790-es évek végére az asszignáták már minden értéküket elvesztették, a folyamatos háború és az élelmiszerhiány pedig csak tetézte a gazdaságot sújtó problémákat és az árak rohamos emelkedését – a helyzetet végül csak Napóleon tudta rendezni 1803-ban, amikor bevezette az értékálló aranypénzt, a germináli frankot.
4. A németek az első világháború után szívtak nagyot
Az első világháborút elbukó Német Birodalmat súlyos jóvátétel kifizetésére kötelezték a győztes hatalmak, melyet a szerződés szerint nem lehetett a háború alatt igencsak meggyengült (1918-ra már korábbi értékének csupán felét érő) német márkával rendezni. A(z időközben köztársaságra váltott) német kormány ezért esztelen módon kezdett külföldi valutát vásárolni, a kieső bevétel pótlására pedig mértéktelen mennyiségben nyomtatott pénzt, ami csak még jobban aláásta a márka értékét, és az 1920-as évek elejére korábban sohasem látott mértékű inflációhoz vezetett.
A pénzromlás mértéke elérte a havi 3,25 millió százalékot, vagyis az árak 49 óránként duplázódtak: az anekdota szerint egy fiút két kenyérre való pénzzel küldtek le szülei a boltba, de útközben leállt focizni, és mire az üzlethez ért, már csak egy kenyeret tudott venni ugyanabból az összegből. A munkások talicskában hordták haza a fizetésüket, egyesek bankjegyekkel tapétázták lakásuk falát, a pincérek bemondták a vendégeknek, mennyit emelkedett a vacsora alatt az ételek ára, az őrizetlenül hagyott, pénzzel teli táskát pedig a benne lévő összeg nélkül lopták el a tolvajok.
1923-ra a német állam már annyira képtelen volt rendezni a tartozását, hogy az ország ipari központja, a Ruhr-vidék francia és belga megszállás alá került, a krízist végül az év második felében bevezetett birodalmi márka (Reichsmark) enyhítette, melynek egyetlen egymárkás bankója egybillió weimari papírmárka értékének felelt meg.
5. Világrekordot döntött a magyar infláció
A második nagy világégést követően hazánkban tapasztalt hiperinfláció még a németek által elszenvedettnél is súlyosabbnak bizonyult: 1946 nyarán a pénzromlás mértéke megközelítette a havi 42 ezerbillió százalékot, az árak 15 óránként duplázódtak, ezzel Magyarország máig világcsúcstartónak számít. Az 1926-ban életre hívott pengő egészen a háború utolsó éveiig stabil fizetőeszköznek bizonyult, a Horthy-rendszer bukásával azonban gyorsan bezuhant, 1945-ben előző évi értékének csupán egyhatvanketted részét érte – az ideiglenes kormány a probléma elhárításának érdekében masszív pénznyomtatásba kezdett, ez azonban csak tetézte a gondokat.
Egy kilogramm kenyér ára 1945 augusztusában 8 pengő volt, ez decemberben már 310 pengőre emelkedett, következő májusban 8 millió, júniusban 5 milliárd 850 millió pengőt kellett fizetni egy ugyanekkora pékáruért. Az állam sokáig próbálta tartani az iramot az egekbe szökő árakkal, újabb és újabb címleteket bocsátott ki, a milpengőt az egymilliárdos címlet, végül a billiárdos, vagyis bilpengős bankó követte, mígnem 1946 augusztus elején megszületett az új magyar valuta, a forint. Bevezetésekor egy forintot 400 kvadrilliárd pengőért cserébe lehetett beváltani.
6. A délszláv háború sem kedvezett a pénznek
A 20. század utolsó nagy pénzromlását a jugoszláv dinár szenvedte el az 1990-es évek első felében zajló délszláv háború idején: a több szakaszból álló konfliktus során a hadban álló nemzetek beszüntették az egymás közötti kereskedést, miközben az újonnan alakult Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (a későbbi Szerbia és Montenegrót) súlyos gazdasági szankciók sújtották nyugatról, amely a kommunista időszakból megmaradt túlköltekezéssel tetézve teljesen megroppantotta a gazdaságot. A hiperinfláció 1993–1994 fordulóján érte el csúcspontját, amikor átlagosan havi 313 millió százalékkal emelkedtek, 34 óránként duplázódtak az árak – a jugoszláv nyugdíjasok egyhavi penzumából mindössze 3 liter tejre futotta, feltéve, hogy amint kézhez kapták, azonnal elköltötték az összeget.
7. Zimbabwe majdnem utolérte a magyarokat
Az új évezred legnagyobb inflációját az Afrika déli részén található Zimbabwe szenvedte el, miután Robert Mugabe kormányának 2000-ben hozott „földreformja” a termelőterületek nagy részét elvette jogos tulajdonosaiktól, és az elnök hűséges csatlósainak ajándékozta, akik viszont szakértelem híján képtelenek voltak megművelni azokat. Az óriási gazdasági visszaesés – melyet tetézett, hogy Mugabe a szomszédos Kongóban zajló háborúba is rengeteg pénzt ölt bele – gyorsan magával rántotta a zimbabwei dollárt: a legdurvább infláció időszakában, 2008 novemberében a valuta egy hónap alatt 79 billió százalékot veszített értékéből, egy kiló kenyérért 35 millió dollárt kértek el a boltokban.
A zimbabweiek nagy része az alapvető élelmiszereket sem tudta megvásárolni, tömeges volt a munkanélküliség, és sokan inkább a szomszédos országokba vándoroltak boldogulásuk érdekében – a kormány az inflációra válaszként befagyasztotta a zimbabwei dollárt, és csak amerikai dollárban vagy dél-afrikai randban engedett fizetni az ország területén. A ’80-as évek eleje óta hivatalban lévő Mugabe elnököt végül 2017-ben, katonai puccsal sikerült leváltani.
