Amelia Mary Earhart a női repülés egyik úttörője volt, akinek akkor veszett nyoma, amikor 1937-ben egy kockázatos repüléssel megpróbálta megkerülni a Földet. A felkutatására tett kísérletek eddig rendre kudarcot vallottak, az amerikai haditengerészet egykori veteránja, Mike Ashmore azonban olyan nyomokra bukkant a műholdképeken, amelyek megoldhatják a rejtélyt.
Earhart gépe valahol a Csendes-óceán közepén fekvő Howland-sziget, a mai Nikumaroro közelében tűnt el, ahová az idei év során két expedíció is indulhat. Ha sikerrel járnak, 88 év után pont kerülhet a repülés egyik legnagyobb rejtélyének végére.
A repülés női úttője volt
Az 1897-ben Kansasban született Amelia Earhart többek között azzal írta be magát a repülés történelmébe, hogy ő volt az első nő, aki 1928-ban – igaz, akkor még csak utasként – átrepülte az Atlanti-óceánt, majd 1930-ban női sebességrekordot, 1931-ben pedig női magassági rekordot állított fel.
Legnagyobb teljesítménye azonban az volt, amikor 1932 májusában egy kétmotoros Lockheed Vega repülőgéppel Új-Fundlandból indulva egyedül is átrepülte az Atlanti-óceánt. Az út során számos nehézséggel szembesült: üzemanyag szivárgott a pilótafülkébe, magasságmérője elromlott, a viharos szél pedig dobálni kezdte a gépet.
Egy ponton a repülő rövid idő alatt 900 métert zuhant, miközben pörögni kezdett, ám Earhart visszanyerte felette az uralmat.
Végül 15 órás repülés után érte el Írország partjait, és sikeres landolást hajtott végre. Ezzel egyúttal 3200 kilométeres távolsági rekordot is felállított.
Az expedíció a világ egyik legismertebb asszonyává tette.
Az útról könyvet is írt The Fun of It címmel, amely közvetlen, humoros stílusával tovább növelte hírnevét. Mindezek ellenére nem sokat tétlenkedett, és 1932 augusztusában mintegy 19 óra alatt átrepült az Egyesült Államok felett.
Rejtélyes körülmények között veszett nyoma
Earhart eredményei előtt tisztelegve Edward Elliott, az Indiana államban működő Purdue Egyetem elnöke létrehozott egy alapítvány, amely a repüléstechnikai kutatásokat tűzte ki céljául. Emellett vásárolt a pilótanő számára egy Lockheed Electra monoplán gépet, amelyet a legkorszerűbb műszerekkel szereltek fel.
Earhartot ez motiválta arra, hogy a géppel megtegyen egy utolsó nagy utat a Föld körül. Az expedíció a maga nemében szintén egyedülálló teljesítmény lett volna: Wiley Post és Howard Hughes pilóták korábban már megtettek egy hasonló utat, de ők a rövidebb, északi útvonalat választottak.
Ha ezt megcsinálom, abbahagyom a hosszútávú repüléssel való kísérletezést
– mondta Earhart.
A pilótanő és navigátora, Fred Noonan 1937. június 1-jén Miamiból szállt fel, majd délkeleti irányba indulva Brazílián keresztül Szenegál felé vette az irányt. Több leszállást beiktatva átrepültek az afrikai kontinens felett, aztán az Arab-félsziget déli részét érintve Indiába érkeztek, míg végül 1937. június 28-án elérték Új-Guineát. Eddig a pontig 32 ezer kilométeres távolságot tettek meg.
A legnagyobb kihívás viszont csak ezután következett: el kellett érniük a Csendes-óceán közepén fekvő Howland-szigetet, ami 3500 kilométeres távolságot jelentett.
Bár már a felszállás előtt technikai nehézségekbe ütköztek, július 1-jén útnak indultak. A sziget felé közeledve Earhart július 2-án rádión időjárás-jelentést kért, mivel a térségben vihar tört ki. A következő órákban több üzenetváltás is történt, ezek során Earhart alacsony üzemanyagszintet jelentett.
A gép soha nem érkezett meg a szigethez.
Azóta is hiába keresik
Eltűnése után az Amerikai Haditengerészet azonnal megkezdte Earhart keresését azon a környéken, ahol a feltételezések szerint utolsó rádióüzenetét leadta. Az akcióban 66 repülőgép és 9 hajó vett részt, ám nem leltek a roncs nyomára, és olyan üzemanyagfoltra sem találtak a víz felszínén, amely arra utalt volna, hogy a gép elsüllyedt az óceánban. A kutatás hatalmas összeget, 4 millió dollárt emésztett fel, ezért a tengerészet feladta a keresést. Bár a pilótanő férje, George P. Putnam saját költségén további keresőakciókat szervezett, 1937 októberében felhagyott a kutatással.
1939. január 5-én Amelia Earhartot hivatalosan halottá nyilvánították.
Azóta számos teória született a pilótanő eltűnésével kapcsolatban, és több egyéni expedíció is indult a helyszínre, ám egyik sem járt sikerrel. Az általánosan elfogadott nézet szerint Earhart a repülőgép navigációs hibája miatt elkerülhette a szigetet, kifogyott az üzemanyaga, majd a mély vízbe zuhant.
Az újabb nyom
Az idei évre tervezett Nikumaroro expedíció célja a „Taraia objektum” felkeresése, amely a sziget lagúnájának északi oldalán található félszigetről kapta a nevét. A rejtélyes objektum 2020-ban került a figyelem középpontjába, miután Mike Ashmore, az amerikai haditengerészet egykori veteránja kaliforniai otthonából rábukkant az Apple Maps műholdfelvételeit vizsgálva.
Az 1938-as évekig visszanyúlóan az objektumot több műholdképen is megtalálták, és azt feltételezik, hogy a törzs egyik darabja lehet.
Ashmora képernyőképeket tett közzé felfedezéséről a The International Group for Historic Aircraft Recovery (TIGHAR) nevű szervezet fórumán, ahol komoly vita robbant ki a tagok között annak eredetéről. A történelmi repülők után kutató nemzetközi csoport alapítója, Ric Gillespie, aki már összesen 11 expedíciót vezetett a korábban Gardner-sziget néven ismert Nikumaroróba, még aznap válaszolt Ashmore bejegyzésére.
Szinte minden héten előfordul, hogy valaki megtalálja Earhart Electráját a Google Eath-ön vagy a Google Térképen. Mindig megnézem, mit találtak: általában a Norwich City hajóroncsát, vagy valamilyen elképzelt repülőalakzatot a bozótosban vagy a vízben, de ez valós dolog, és eléggé érdekes
– írta Gillespie, aki megállapította, hogy az objektum 2016-ban, 2017-ben és 2018-ban is megjelent a műholdképeken, de a 2020. júliusi felvételeken már nem volt látható.
A leglogikusabb magyarázatnak az tűnt, hogy egy vihar által partra sodort farönk lehetett, amelyet öt év után, 2020 májusa és júliusa között elragadott a víz. Ennek azonban ellentmond, hogy egy 1939-es amerikai haditengerészeti térképmontázs pontosan ugyanezen a helyen valamilyen „sötét dolgot” jelzett.
A képeket Rick Pettigrew régész is megvizsgálta, aki szerint az objektum már az 1938-ból származó légi felvételeken is látható volt.
A jelenlegi bizonyítékok alapján bűn lenne, ha senki nem menne oda ellenőrözni
– nyilatkozta a CNN-nek Pettigrew, aki a Purdue Egyetemmel együttműködve vezet expedíciót vezet a helyszínre. Earhart 1935 és 1937 között az egyetem repüléstechnikai tanszékén dolgozott.
A kutatócsoport 2026. július 28-án indul Majuróból, a Marshall-szigetekről, és körülbelül öt napot tölt a helyszínen, ahol szonár, magnetométer és szívókotró segítségével végez vizsgálatokat.
Ric Gillespie felidézte, hogy egy korábbi expedíció során már bejárta a helyszínt, ahol nem látott semmi olyat, ami egy repülőgép roncsára utalt volna. A későbbi műholdfelvételeket megnézve ugyan valóban feltűnt neki valami a helyszínen, de mint kiderült, az egy fa, pontosabban egy csavarpálma volt.
Másfelől viszont a helyszínen találtak egy kompakt tükröt, amely hasonló volt ahhoz, mint amit Earhart magánál hordott, illetve egy bicskát, valamint egy szextánsnak tűnő tárgyat. 1940-ben csontokra is bukkantak a helyszínen, amelyeket a Fidzsi-szigeteken vizsgáltak meg, mielőtt nyomuk veszett volna. Az elemzés szerint a maradványok egy Eartharthoz hasonló testméretű emberhez tartozhattak, de az elhunytat végül férfinak nyilvánították.
Gillespie azt állítja, hogy Earhart utolsó napjait Nikumaroro szigetén töltötte, de kételkedik abban, hogy a repülőgép a lagúnában maradt volna. „Mindenki a repülőgépet akarja, de az eltűnt. Úgy gondoljuk, hogy a tenger sodorta magával, valószínűleg július 7-én, amennyire mi tudjuk, és szinte azonnal megsemmisült a hullámokban” – fogalmazott.
A rádiónaplók nyomában
Szintén az idei évre tervezik a Nauticos expedíciót, amely egy önvezető, négy szolárberendezéssel felszerelt vízi járművet indítana a sziget mélyebb vizeibe. A pontos helyszínt az Earhart repülőgépe és a parti őrség Itasca nevű hajója között zajló kommunikáció új elemzése alapján határolták be.
Az Itasca eredeti rádiónaplója az utolsó üzenetet 1937. július 2-án reggel 8:43-ra keltezte. A napló alapján Earhart ekkor 1000 láb, vagyis 300 méter magasságban repült, mintegy 200 mérföldre (322 kilométer) a szigettől.
David Jourdan, a kutatást vezető Nauticos elnöke csapatával pontosan rekonstruálta az Earhart és az Itasca által használt rádióberendezéseket, majd 2020-ban repülési teszteket végzett egy hasonló méretű repülőgéppel. Jourdan szerint ez megadta az eddigi legpontosabb becslést Earhart pozíciójáról.
A korábbi expedíciók során 3600 négyzetmérföldnyi területet vizsgáltak át az óceánfenéken anélkül, hogy a repülőgép roncsát megtalálták volna.
A kutatások különféle okokból a sziget északi, északnyugati részére koncentráltak, de semmit nem találtak. Az újabb expedícióval a maradék területeket is lefednék.
A keresőakció pontos dátumát még nem jelöltek meg, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy 8-10 millió dolláros forrást kell előteremteni rá.
Ha kíváncsi vagy minden idők legrejtélyesebb sarkköri expedíciójára, olvasd el ezt a cikkünket is!
