Kétségtelen, hogy az ókori Róma egy lenyűgöző civilizáció volt, tele még ma is ámulatba ejtő építészeti emlékekkel, izgalmas mérnöki bravúrokkal, figyelemre méltó és tekintélyt parancsoló katonai hatalommal. De van egy kevésbé varázslatos arca is ennek a mintegy 1500 évig fennálló birodalomnak. Árnyoldala a korabeli emberek furcsa szokásaiban, bizarr higiéniájában és a leplezetlen brutalitásában nyilvánult meg.
A Római Birodalom és a vele együtt kibontakozó civilizáció felemelkedése és bukása az egyik legjelentősebb mozzanat az emberiség történetében. Nagy ívű fejlődését és gazdag kultúráját látva talán sokan eljátszanak a gondolattal, milyen nagyszerű lett volna találkozni olyan nagyformátumú római császárokkal, mint Caligula vagy Commodus, a valóságban azonban valószínűleg nem lett volna olyan felemelő az uralkodásuk idején élni, mert bizony sokszor elrettentő volt az ókori Róma valósága. Annak ellenére, hogy a rómaiak híresek voltak arról, hogy előszeretettel látogatták a fürdőket, mindig rengeteg parazitával és betegséggel küzdöttek. Nem véletlenül, hiszen sokszor még a gyógyításra szolgáló módszereik is undorítóak voltak.
Ezt használták vécépapír helyett
Az ókori rómaiak egy különösen durva tisztálkodási módszert alkalmaztak székletürítés után annak érdekében, hogy a fehér tógájukat fehéren tartsák. Ahhoz, hogy valóban megtisztítsák a nehezen elérhető hátsó felüket, miután elvégezték a nagydolgukat, egy bot végére helyezett szivaccsal tisztogatták meg magukat. Ezeket a xilospongiumnak vagy terzóriumnak nevezett szivaccsal ellátott rudat a vécéülőke padjára erősítették. Bár ez kényelmes, de egyben gusztustalan és veszélyes megoldás is volt, hiszen a nyilvános mellékhelyiségeket használó emberek közül többen is ugyanazt a szivacsot használtak a hátsójuk megtisztítására.
Rossz higiénia, sok parazita
Az ókori Róma meglehetősen kifinomult csatornarendszerrel rendelkezett, melynek célja nem ugyanaz volt, mint napjainkban, hiszen nem az ürülék és a szennyvíz elvezetését szolgálta, hanem azért építették ki, hogy az utcákról elvezesse az összegyűlt állóvizet.
Ám az ókori rómaiaknak egészen más higiéniai normáik voltak, mint napjainkban: ők nem aggódtak az utcán lévő ürülék vagy az ott rothadó ételek miatt, melyek a rengeteg parazita miatt óriási fertőzésveszélyt jelentettek.
Ráadásul a rómaiak, akik igen takarékos emberek voltak, az ürüléküket az általuk termesztett növények földjének trágyázására használták, ezzel pedig visszajuttatták a szervezetükbe a belükben lévő élősködőket.
Vizelettel mosták ki a ruháikat
A vegytisztítás egy sajátos módját alkalmazták az ókori rómaiak, akik a saját vizeletükkel mosták a ruháikat. Bár ma már nem tennénk ilyet, kétségtelen, hogy az emberi vizeletben lévő ammónia valóban alkalmas arra, hogy eltávolítsa a foltokat a ruháról. Arról már nem is beszélve, hogy a szappannal ellentétben sokkal könnyebb volt megszerezni.
A rómaiak vizelettel fehérítették a fogaikat
Az ókori Rómában a vizelet olyan nagy üzlet volt, hogy Vespasianus császár még különadót is kivetett rá, és fizetni kellett annak értékesítése után is. Voltak ugyanis olyanok, akik abból éltek, hogy a nyilvános illemhelyeken vagy házról házra járva vizeletet gyűjtöttek – ezt nem csupán mosásra használták, hanem a fogak tisztítására is. Egyesek annak reményében lötybölték ezt a szájukban, hogy ragyogóbbak lesznek a fogaik.
Kecsketrágyából készítettek energiaitalt
Miután a rómaiaknak még nem volt sebtapaszuk, más módot kellett találniuk arra, hogy bekössék a sérüléseiket. Idősebb Plinius, vagyis Caius Plinius Secundus író feljegyzéseiből tudjuk, hogy az ókori Rómában az emberek kecsketrágyával fedték be a horzsolásaikat és a sebeiket. Szintén Plinius írásaiból tudjuk, hogy a legjobb kecsketrágyát tavasszal gyűjtötték össze, majd megszárították, de vészhelyzetben a friss is megtette hatását. Ám volt ennél gusztustalanabb módja is az álattürülék felhasználásának.
A kocsisok ugyanis energiaitalként fogyasztották.
A kecsketrágyát vagy belefőzték, vagy beleőrölték és belekeverték az ecetbe, majd megitták, hogy kimerült állapotban egy kis lendületet nyerjenek. Plinius szerint senki sem szeretett jobban kecsketrágyát inni, mint maga Néró császár.
A nők gladiátorok elhalt bőrsejtjeit dörzsölték az arcukon
Míg a vesztes gladiátorok az epilepsziások gyógyszerévé váltak, addig a győztesek afrodiziákumként szolgáltak. Miután az ókorban nehéz volt szappant beszerezni, ezért az amfiteátrumokban fegyverzettel küzdő harcosok különös módon tisztálkodtak. Miután a testüket beolajozták, az elhalt hámsejteket egy strigil nevű kaparóeszközzel távolították el. A lekapart hámréteg és izzadság azonban igen értékes afrodiziákumnak számított, amit üvegekbe gyűjtöttek össze, és eladták a szépülni vágyó nőknek, akik gyakran arckrémként használták fel. A hölgyek a gladiátorok elhalt bőrsejtjeitől azt remélték, hogy ellenállhatatlanná teszik őket a férfiak számára.
Ha azt is szeretetnéd tudni, milyen volt a rabszolgák élete az ókori Rómában, olvasd el az erről szóló cikkünket!
