Ma már magától értetődő, hogy a női szerepeket nők, a férfiszerepeket pedig férfiak alakítják a színházban, de nem volt ez mindig így: évszázadokon át férfiak játszották el Antigonét, Elektrát vagy Lady Macbethet.
Ha Görögországban járunk, ma is megcsodálhatjuk az egykor pompás és remek akusztikájú kőszínházakat, amelyek színpadain maszkos színészek és kórus adta elő az emberiség legősibb történeteit Antigonéról, Oidiposzról, és a görög istenek különféle cselekedeteiről. A kilenc, művészeteket és tudományokat képviselő múzsa közül kettő is a színházhoz kapcsolódott: Thália a komédia, Melphomené pedig a tragédia múzsája volt.
Szórakozni már az ókori görögök is szerettek, de az első időkben, ha valaki szeretett volna megtekinteni egy előadást, akkor legalábbis érdeklődést kellett színlelnie a vallási felvonulások iránt: Dionüszia ünnepén vidám, Lenaia idején pedig komor, tragikus darabokat adtak elő. A színpadon mind a férfi, mind a női szerepeket férfiak alakították – annak ellenére, hogy Dionüszosznak, a bor és vidámság istenének nők mutatták be az áldozatokat. A történészek még abban sem biztosak, hogy az előadásokon nézőként egyáltalán részt vehettek-e nők, és természetesen a darabokat is férfiak írták.
Színház, nők nélkül
Az ókori görög nők nem igazán számítottak a férfiakkal egyenrangú állampolgárnak. A görögök úgy ítélték meg, hogy túlságosan veszélyes lenne nőket szerepeltetni, mivel a vígjátékok „rossz hatással” vannak a művészetekre fogékony és befolyásolható emberekre; a nőket pedig pontosan ilyennek tartották.
„Az idők kezdete óta a nők jelenléte a színházban inkább kivétel volt, mint szabály”
– állapította meg egy amerikai színháztörténész, s ez igaz arómaikorra nézve is, hiszen akkoriban a nők leginkább alacsony presztízsű pantomimesként vagy táncosnőként léphettek fel; léteztek viszont speciálisan női szerepekre kiképzett férfi színészek. A társadalom már ekkor úgy vélte, hogy „tisztességes” nő távol tartja magát az efféle mulatságoktól – még ha ezt nem is minden esetben tartották be.
"A bujaság és a romlottság eszközei"
A középkorban, a kereszténység elterjedésével a fontos egyházatyák mind elítélően nyilatkoztak a színházról. A 2. századi Tertullianus beszámol egy esetről, amikor „egy asszony, aki a színházba ment, a gonosz szellemtől megszálltan tért meg onnan”. A színház intézményét mint „minden alantasság fellegvárát” említi, a feslettség és bujaság helyszíneként, ahol jó kereszténynek semmi keresnivalója nincs. A 4. században élt Szent Ágoston Vallomásaiban így ír:
„Rabja lettem a színháznak is, hisz az előadásokban ráismertem saját züllött életemre, saját szenvedélyem forrásaira.”
Szemrehányást tett magának, amiért „a színházban együtt örültem a szerelmesekkel, ha, bár bűnös úton, összekerülhettek egymással, s megindultan, szinte megkönnyeztem sorsukat, ha elvesztették egymást.” Megtérése után a hiábavalóságok közé sorolta a színházat; s az egyik, neki tulajdonított mondás szerint „a színésznők és táncosnők a bujaság és a romlottság eszközei.”
Női zeneszerzők, női trubadúrok
Mindezek után nem meglepő, hogy a középkori vallásos előadások és misztériumdrámák szereplői kizárólag férfiak vagy fiúk lehettek. Az egyház inkább férfi kasztráltakat alkalmazott szoprán szólamok éneklésére, mintsem hogy beengedte volna az erkölcstelennek, veszélyesnek, bűnre csábítónak tartott nőket a színházba. Néhány elszánt és találékony nő, például a 11. században élt Bingeni Szent Hildegárd mégis megtalálta a módját a szereplésnek. Az első női zeneszerzőként számon tartott német apáca rendtársaival az általa írott jeleneteket adta elő; Ordo virtutum című egyházi színjátékának témája pedig az erények és a sátán harca, amelyben az erényeket nők, a sátánt pedig egy férfi személyesítette meg.
Kevésbé lehetett vallásos Beatriz de Día, aki a 12. századi Franciaországban afféle női trubadúrként a szerelemről és a vágyakról szóló saját verseit énekelte a nyilvánosság előtt. Nem ő volt az egyetlen női trubadúr, azaz trobairitz, de figyelemre méltó dalszövegeiről nem éppen a szemérmesség jut eszünkbe:
„Mennyire vágyom rá, hogy egy délután meztelenül a karjaimban tarthassam lovagomat!”
– sóhajt fel Beatriz egyik fennmaradt, okcitán nyelvű szövegében, majd így folytatja: „Egy este melléd feküdhetnék, és szenvedélyes csókot adhatnék neked. Nagyon szeretném, hogy te légy a férjem helyében, de csak akkor, ha megtehetek veled mindent, amit csak akarok.”
Félvilági nők
A köznép legtöbbször fittyet hányt az egyház dörgedelmeire, és nemcsak templomba, hanem színházba is szívesen járt. A vándorló társulatok vagy előadóművészek között találunk táncosnőket, mutatványosokat, énekesnőket, akik különféle vásárokon és ünnepségeken szerepeltek. Nagyon vékony volt a határvonal a prostitúció és az előadóművészét között, mégis ezek a nők voltak az itáliai vándortársulatok, a commedia dell’arte színésznőinek közvetlen elődjei.
Az állandó karaktereken és improvizáláson alapuló itáliai színházban ugyanis már a 16. századtól kezdve elő- előfordult, hogy a női szerepeket nők alakítsák. A leghíresebb színésznő, Isabella Andreini még IV. Henrik francia királyt is szórakoztatta; Franciaországban Marie Verniert tartják az első színésznőnek, az angol reneszánsz idején, a 17. század második felében pedig végre már Shakespeare Júliáját sem egy kamaszkorból félig-meddig kinőtt fiú játssza.
Az első angol színésznők leginkább a londoni alvilágból kerültek ki.
Egy Moll Cut-Purse nevű nőről például feljegyezték, hogy férfiruhában jelent meg egy zenés vígjátékelőadásokon. Az első hivatalos angol színésznőnek Margaret Hughes-t tartják, aki 1660-ban Desdemonát alakította.
"A színésznők hírhedt paráznák"
A közönségnek és az erkölcscsőszöknek sokáig tartott, míg megszokták a nők látványát a színpadon:
Az Angliában fellépő francia színésznőket a közönség eleinte kifütyülte és almával dobálta meg.
William Prynne puritán prédikátor pedig röpiratot írt a színház és a színésznők erkölcstelenségéről. Akárcsak 1200 évvel azelőtt Szent Ágoston, Prynne a színház teljes intézményéről lesajnálóan szólt, elítélte a „színpadon a legdallamosabban énekelt obszcén, buja szerelmes dalokat”, majd kijelentette, hogy „a színésznők hírhedt paráznák”.
Merész kijelentése nagy bajt hozott a fejére: a francia származású királynő, Bourbon Henrietta Mária magára vette a kritikát, mivel a farsangi mulatságokon, álarcot viselve maga is szívesen előadott néhány szavas szerepeket. Prynne-t bebörtönözték, kétszer pellengérre állították, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
A 18. századra a legmegátalkodottabbak is beletörődtek, hogy véget ért az az igen hosszú időszak, amikor a nőket ki lehetett zárni a színpadról. A 19. században megjelentek a népszerű, ünnepelt tragikák és primadonnák, bár a színésznői hivatás még sokáig erkölcsileg kifogásolhatónak számított.
Ha szívesen olvasnál arról, miért rajongtak a 20. század elején a színházba járó férfiak a nadrágszerepekért, ezt a cikketajánljuk.
