A kihalt állatfajok újraélesztése izgalmas tudományos (és tudományos-fantasztikus) gondolat, amely Hitlert és a Harmadik Birodalom vezetőit sem hagyta nyugodni: a nácik merő propagandacéllal igyekeztek visszahozni a Földre a szarvasmarha néhai ősét, az őstulkot.
Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó hatalmas, 155–180 centiméter marmagasságú, akár egy tonnát is nyomó őstulok (Bos primigenius primigenius) egykor Eurázsia pusztáit rótta, őseink azonban olyan mértékben vadásztak rá, hogy a faj lassú hanyatlásnak indult: az utolsó példány Lengyelországban pusztult el 1627-ben. A náci ideológia előszeretettel hangoztatta a régi „germán árja világ” újrateremtésének álmát, melybe a német területeken egykor szép számban megtalálható őstulok is beletartozott, ezért Heinrich Himmler és Hermann Göring vezetésével ambiciózus projekt indult a kihalt óriásmarha feltámasztására.
Hermann Göring kedvence lett az ambiciózus zoológus kutató
A náci vezetők egy elismert zoológus testvérpárt, Lutz és Heinz Hecket bízták meg a feladattal, akik az 1920-as években a kihalófélben lévő amerikai bölény szaporításának lehetőségeit kutatták, vagyis kellő szakértelemmel rendelkeztek az „árja őstulok”-álom megvalósításához. Mivel akkoriban a DNS szerkezetét még nem tárták fel, a két kutató teljesen más irányból közelített a problémához, mint a manapság divatos, klónozásra épülő teóriák és kísérletek teszik: szelektív szaporítással, az őstulok tulajdonságaival rendelkező különböző állatfajok összeházasításával igyekeztek a kihalt állathoz minél jobban hasonlító fajt kitenyészteni.
A Heck fivérek a cél érdekében bejárták Európát, és rengeteg különböző faj egyedeit – köztük magyar szürke, skót felföldi, spanyol és korzikai marhákat – gyűjtöttek be, majd kereszteztek egymással sikeresen: igyekezetüknek hála az 1930-as évek közepére megszületett a Heck-marha névre keresztelt állatfaj, mely olyannyira hasonlított az őstulokra, hogy a náci vezetés világméretű sikernek könyvelte el a kísérletet. Az újonnan kreált nagydarab, agresszív természetű szarvasmarhák sokfelé elterjedtek a birodalom területén, többek között a müncheni állatkertben is megcsodálhatták őket a német polgárok.
A két zoológus testvér ugyanolyan megszállottan rajongott a genetikáért és a szarvasmarhákért, politikai nézeteiket illetően azonban egymás ellentétei voltak, ezért sorsuk is merőben máshogy alakult: Heinzet kommunistagyanús személyként letartóztatták, és rövid időre a dachaui koncentrációs táborba internálták (szintén felrótták neki, hogy korábban egy zsidó származású asszonnyal élt házasságban), miközben bátyja a hitleri rezsim kedvence lett. Lutz a birodalom második leghatalmasabb embere, Göring személyes barátságát és támogatását élvezte, patrónusa idővel a német természetvédelmi hatóság vezetőjévé nevezte ki, és bőségesen támogatta további kísérleteit.
A világháború vetett véget a náci ősgermán álmoknak
Az őstulokprojekt sikerén felbuzdulva a tudós újabb kihalt állatfajok feltámasztására vállalkozott, tervei között szerepelt az ősi vadlovak újraszaporítása, emellett első számú megvalósítója lett a nácik nagyszabású Nibelung-erdő projektjének. A germán mitológiába és a vadászatba szerelmes Göring ugyanis nem elégedett meg a régi német vidékeket uraló állatok visszahozásával, szerette volna teljesen újjáteremteni azok élőhelyét, olyan erdőségeket hozva létre, melyek autentikusan reprezentálják a modern ember számára a Nibelung-mondakör világát.
A világháború kitörése azonban megakasztotta a projektet, a Heck-marhák többsége pedig elpusztult a Németországot ért légi és katonai csapásokban: Lutz később értesült róla, hogy a Białowieża-erdőben még található néhány példány, ezért lelkesen bizonygatni kezdte, hogy őstulkai emberi segítség nélkül is képesek életben maradni a vadonban, az erdészek azonban hamar felismerték, hogy az állatok elpusztulnak, ha nem terelik össze őket.
A háborút követően az erdő egyik fele Lengyelországhoz, a másik a Szovjetunióhoz (ma Fehéroroszország) került, így a Heck-marhák kicsúsztak a németek kezéből, egy részük hamarosan el is pusztult, a faj mégsem halt ki teljesen: Európa különböző részein ma is mintegy kétezer példány él, ebből 60 idehaza, a Hortobágyi Nemzeti Park területén található. A tenyésztési kísérlet szintén nem maradt félbe, napjainkban is próbálkoznak a kutatók feltárni a Heck-marhák és az eredeti őstulkok közötti genetikai hidakat, abban a reményben, hogy egyszer talán valóban feltámadhat holtából a sztyeppék néhai ura.
