Ki volt a legelső ember, akit valaha lencsevégre kaptak? A megtisztelő címen két férfi osztozik, akiknek személyazonossága rejtély, azonban mindketten Párizsban éltek, markánsan eltérő társadalmi osztályhoz tartoztak, és a fényképészet egyik legjelentősebb úttörőjének álltak modellt tudtukon kívül.
Az eredetileg színházi díszlettervezőként dolgozó Louis Daguerre (1787–1851) a festett színpadi hátterek, diorámák kapcsán kezdett érdeklődni a valóság minél pontosabb technikai leképezése iránt: társult a világ legelső fotográfiáját készítő Joseph Niépce-szel, eltökélve, hogy kifejlesztenek egy módszert, mellyel töredékére csökkenthető a Niépce által alkalmazott mintegy nyolcórás expozíciós idő.
Társa 1833-ban elhunyt, Daguerre azonban folytatta a munkát, és az évtized végére kifejlesztette dagerrotípiának nevezett eljárását, mellyel ezüstözött rézlemezre készített nem sokszorosítható képeket – az eljárás világszerte népszerűvé vált, köszönhetően annak, hogy angol kollégájával, a hasonló módszerekkel kísérletező William Fox Talbottal ellentétben a szakember nem kért jogdíjat találmánya után, inkább eladta szabad használatra a francia kormánynak, amely az egész világon ingyenessé tette azt.
Daguerre fotográfiai kísérleteihez kapcsolódik a világ legelső, embert ábrázoló fényképe, amelyet sokan a szociofotó ősének is tekintenek, bár nyilvánvalóan nem ezzel a céllal készült: a feltaláló valamikor 1838. április 24. és május 4. között, ugyanazon a napon három fotográfiát is készített a rue des Marais 5. szám alatti lakásának ablakából, a lent elterülő Boulevard du Temple látképét örökítve meg kamerájával. A gyakran előforduló éjszakai rablások és gyilkosságok miatt a „bűn sugárútjának” hívott közterület általában nyüzsgött a forgalomtól, Daguerre képei mégis teljesen kihaltnak mutatják azt – a különös jelenség oka a kezdetekhez képest jócskán lerövidített, de még így is 15-30 perces expozíciós idő, amely lassúsága miatt képtelen volt elkapni a mozgásban lévő embertömeget.
Az egyik, a hozzáfűzött felirat szerint „Reggel 8 órakor” készített felvételen mégis kivehető két alak, egy cipőtisztító és ügyfele a korzón: az úriember és a lábbelijét tisztogató másik férfi elég ideig álltak, illetve ültek egy helyben ahhoz, hogy Daguerre szerkezete képes legyen leképezni őket, így tudtukon kívül, a véletlennek köszönhetően örökre bekerültek a vizuális művészetek történetébe. Egyesek szerint a kép jobb szélén látható ház bal felső ablakában is található egy emberalak, egy kíváncsian kifelé tekintgető kislány, ez azonban nincs minden kétséges kizáróan bizonyítva.
A három fotográfiát a feltaláló triptichonként odaajándékozta I. Lajos bajor királynak, remélve, hogy a művészetek iránt lelkes uralkodó anyagi támogatással honorálja a meglepetést: a király halála után a képsorozat a Bajor Nemzeti Múzeum kiállításának része lett, később a Müncheni Állami Múzeumba kerültek letétbe. Az eredeti lemezek idővel teljesen oxidálódtak, és eltűntek róluk a felvételek, Daguerre munkái napjainkra csupán reprodukciók formájában maradtak fent – hasonlóképpen az ábrázolt városrészt is teljesen újjáépítették, így maga a Boulevard du Temple is az enyészet martalékává lett.
Kutatók szerint talán már Daguerre sorozatát megelőzően is születtek emberalakot ábrázoló fényképek, a szintén francia Hippolyte Bayard fotográfus például azt állította, már 1837-ben készített önarcképeket, ezeknek azonban semmilyen nyoma nem maradt fenn. Az első ismert fénykép-önportrét – a szelfi tulajdonképpeni ősét – az amerikai Robert Cornelius készítette saját magáról, egy évvel Daguerre úttörő utcalátképei után.
