A szórakozás, a lakodalmak és a fékevesztett tivornyák időszaka a farsang volt, de a véres akciósorozatok helyett, aki akart, élőben nézhetett kivégzést a középkorban.
A középkori ember élete igen rövidre szabott volt: átlagosan 35-40 éves korig tartott. Ennek egyik fő oka a magas csecsemőhalandóságban keresendő, ráadásul a szülés a nők számára is igen kockázatos volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy nő élete során nem ritkán 6-8 gyereket is világra hozott. A fertőző betegségek (például a kolera, a pestis vagy egy egyszerű influenza) a megfelelő gyógymód és az oltások hiányában szintén sok áldozatot követeltek, s tovább rontotta a túlélési esélyeket az állandó háborúskodás. (Persze, kivételek mindig akadtak: Szilágyi Erzsébet például 74 évig élt, de Dobó István is majdnem 80 éves volt, amikor meghalt.)
E viszonylag rövid időben a középkoriak igyekeztek minden lehetőséget megragadni a szórakozásra – már amennyiben az egyházi előírások és szabályok megengedték. Az emberi élet állomásai (születés, keresztelő, esküvő, halál) például jó alkalmat szolgáltattak arra, hogy a közelebbi-távolabbi rokonság és ismeretségi kör egybegyűljön. A házasság mint az élet egyik fordulópontja a középkoriak számára is megünnepelendő esemény volt; ki-ki a maga társadalmi helyzetéhez (és pénztárcájához, azaz bugyellárisához) mérten igyekezett megadni az esemény rangját. A fiatalok ritkán házasodtak szerelemből: sokkal fontosabb volt, hogy a család vagyonát szaporítsák a házassággal. Ha főúri rendhez tartoztak, diplomáciai jelentőséggel is bírt az eljegyzés és az azt követő esküvő; gondoljunk csak Hunyadi Mátyás és Cillei Erzsébet kézfogójára, amelynek idején mindketten gyermekek voltak.
Főúri lagzi: 40 ökör, 200 disznó, 6000 tojás
Az esküvőkre és lakodalmakra, akár paraszti, akár nemesi családról volt szó, leginkább késő ősszel és télen került sor, hiszen a mezőgazdasági munkálatok tavasztól őszig tartottak. Aki magasabb társadalmi osztályból származott, nem ritkán több ezer fős vendégsereget hívott meg a lakodalomra; például Thurzó Borbála és Erdődy Kristóf 1612-es menyegzőjére meghívták a bíbornokérseket, a kalocsai érseket, hetven főnemest családostul és a szolgákkal együtt, ezenkívül pedig csak Bicse városában 2621 vendéget szállásoltak el. Ezen a lakodalmon 40 ökör, 19 bika és tehén, 140 borjú, 350 bárány, 200 disznó és malac, 16 egész szalonna, 30 bölény, 30 őz, 200 nyúl, 600 császármadár és fogoly, 400 lúd és kappan, 1000 tyúk, 6000 tojás, továbbá 2500 pisztráng, 400 menyhal, 1000 fejér hal, 15 rakás potyka, 60 nagyobb és 120 kisebb csuka került felszolgálásra.
Hans Seybold 1476-ban érkezett Budára Hunyadi Mátyás és Aragóniai Beatrix lakodalmára. A bajor krónikás nemcsak az uralkodó osztály mulatságain vett részt (és örökítette meg a farsangi időszakra jellemző lovagi tornákat), hanem a Buda havas utcáin ócska öltözetben fakardokkal bajvívást imitáló szegényebb férfiakat is. 1518-ban pedig egy Egerben tartózkodó itáliai nemes számolt be arról, hogy páncél helyett felsőtestüket vasabroncsokkal és vánkosokkal körbevevő parasztok párviadaloztak – egy rúdra erősített konyhakéssel.
Bohócok, bábjátékok és egyéb szórakozási lehetőségek
A történelmileg még középkori, de kulturálisan már reneszánsz magyar élet jellegzetes figurája volt a főnemesi udvarokban az udvari bohóc: Mátyás felesége, Beatrix például magával vitte a bohócát is, amikor Budára költözött. A bohócok tornamutatványokkal és csípős nyelvükkel szórakoztatták az egybegyűlteket, és megengedhették maguknak, hogy kigúnyolják azt is, aki rangban jóval fölöttük állt. Sokszor vándorkomédiások is szórakoztatták a középkoriakat; előadták például a farsang és a böjt harcát – előbbit egy kövér, utóbbit egy sovány színész formálta meg. Az árny- és bábjátékok, a bibliai témájú történetek és a vaskos, olykor trágár darabok mindig sok nézőt vonzottak, nemcsak a farsangi időszakban, hanem a búcsúkon és vásárokon is. Vándordalnokok is járták a vidéket; Magyarországon például a 16. században Tinódi Lantos Sebestyén, akitől a hallgatóság egyrészt informálódott a közelmúlt történéseiről, másrészt pedig szórakozott az előadáson. A nemesség tagjai számára ezenkívül a várjátékok vagy a vadászat jelentette a legfőbb szórakozást, a szegényebbek pedig kártyáztak vagy táblajátékokat játszottak. Egy Békés vármegyei település középkori templomának egyik téglájába karcolva még egy kezdetleges malomjátékot is találtak.
Középkori farsang: "az ördög ünnepe"
Ugyancsak mulatozásra adott alkalmat tél végén a farsang időszaka. A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszakban mind a nemesek, mind a jobbágyok igyekeztek kivenni a részüket a mulatságokból. A kereszténység előtti időszakból ered ennek az időszaknak a kissé kicsapongó, buja, kevéssé erkölcsös jellege; a karneválok idején és a maszkok takarásában ilyenkor néhány napig szabad volt az életet egy kicsit másként élni. Mindez persze magával hozta az egyház ellenszenvét: sokan az „ördög ünnepének” nevezték ezt az időszakot.
A farsangi időszakban a szexualitást is jobban szabadjára lehetett engedni (nem úgy, mint a böjti időszakban, amikor az egyház szerint tilos volt házaséletet élni), sőt, még a korabeli cross-dressing is megengedett volt: a férfiak női ruhába, nők pedig férfiruhába bújhattak. Temesvári Pelbárt 15. századi ferences prédikátor például így fakadt ki egyik prédikációjában: „Ó, jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. (…)
Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, mikor az ördög annyi embert elragad (…), mint ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal, s fajtalansággal töltik idejüket.”
Hogy a probléma milyen súlyos volt, jól mutatja, hogy a limburgi krónika szerint Kölnben egy táncmulatság után több száz hajadon esett teherbe. De a hazai viszonyok sem voltak sokkal visszafogottabbak: Bornemisza Péter, 16. századi író beszámolt arról, hogy a farsangi mulatságokon a hölgyek „száját, orrát, fülét, csecsét, mellyét mind talpig eltapogatja, úgy izgatja”.
Kegyetlen középkor
Nem volna teljes a középkori szórakozási lehetőségeket taglaló felsorolás, ha kifelejtenénk a ma már ijesztőnek és bizarrnak ható történéseket, tudniillik a korbácsolás és kalodába zárás mellett a halálos kimenetelű büntetések, a kivégzések is sokszor nyilvánosan zajlottak. Amint azt Harmat Árpád írja kiváló történelmi blogjában: „Ezek nyilvános eseményeknek számítottak, a nép különleges, szabadidős programoknak tekintette őket, melyekre családosan vonultak ki. A gyerekeket nem tekintették óvni való, ártatlanságukban megőrizendő kis individuumoknak, hanem kicsinyített felnőttekként kezelték őket. (…) A kivégzéseken a gyerekek külön szerepet kaptak, hiszen többnyire ők voltak a kikötözött, közszemlére tett, kalodába zárt szerencsétlenek legfőbb megdobálói és kicsúfolói. A kivégzések után a közönség aztán a kocsmákban tárgyalta ki a látottakat, részletesen kielemezve a történteket. A köznép csak az erőt és a hatalmat tisztelte. A gyengék, elesettek, csúnyák és rokkantak soha nem számíthattak együttérzésre. A könyörület, szolidaritás és empátia nem tartoztak a középkor világához.”
Ha szívesen olvasnál a régi magyar nemesek mindennapjairól is, ezt a cikket ajánljuk.
