Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. A mai részben azt nézzük meg, hogy nézett ki a középkorban egy házasság.
Dióhéjban: a nőket a férfiak tulajdonának és alárendeltjének tekintették, a templomok helyett leggyakrabban csak a kapuban fogadtak hűséget egymásnak a párok, a rokonok közötti esküvőt pedig szigorúan tiltotta a törvény. De nézzük meg részletesebben, milyen is volt a házasság a középkorban.
A középkori Európában a házasság intézményét az egyház tartotta ellenőrzése alatt, ennek ellenére nem volt törvényileg előírva, hogy feltétlenül papnak kell összeadnia az ifjú párt, ahogyan az sem, hogy templomban vagy tanúk előtt kell megkötni a frigyet. Hivatalosan a szülők engedélyét sem kellett kikérni, tanúnak pedig Isten épp elég volt – viszont a törvény csak akkor tekintette érvényesnek a házasságot, ha abba mindkét fél saját akaratából beleegyezett. Ez a valóságban persze gyakran nem így működött, mivel a nőket legtöbbször belekényszerítették a házasságba, családjuk megverte vagy akár ki is tagadta őket, ha nem engedelmeskedtek a döntésnek.
A korabeli egyházi felfogás szerint szexuális kapcsolat kizárólag házastársak között létesülhetett, a házasodás korhatárát pedig a nemi éréssel határozták meg: a lányok általában 12, a fiúk 14 éves koruktól köthettek házasságot. Az eljegyzés és az esküvő a legtöbb esetben gazdasági és nem szerelmi alapon történt: a családok tárgyalás útján megegyeztek egymással a hozományról és a házasság feltételeiről, igyekezve a legjövedelmezőbb anyagi lehetőségeket biztosító partit megtalálni csemetéik számára. A menyasszony és a vőlegény gyakran nem is ismerte egymást az eljegyzés előtt – ritka esetben előfordult, hogy a férfiak szerelemből házasodhattak, a nőknek azonban (különösen a vagyonosabb társadalmi rétegekben) szinte teljesen lehetetlen volt ilyesmit kívánniuk. Jobbágyok esetében előfordult, hogy a földesúr jelölte ki a leendő párt a fiatalok számára.
Miután a szülők megegyeztek és megtörtént az eljegyzés (amit csókkal, kézfogással és itallal pecsételtek meg), az 1215-ös IV. lateráni zsinat rendelkezései szerint a házasodás szándékát előre ki kellett hirdetni a templomban. Néhány héttel az esküvő előtt kiragasztották a házassági szándékról szóló értesítést a templom kapujára, és ezt olvasva bárki, akinek tudomása volt bármilyen okról, amely miatt a házasság nem jöhetett létre, felszólalhatott és megakadályozhatta a frigyet. A legsúlyosabb vétek a tágan értelmezett vérrokonok közötti házasodás volt: eredetileg hat generációra visszamenőlegesen nem lehetett közös ősöktől származó feleknek házasságot kötni, később – szintén a lateráni zsinat által hozott szabályok szerint – ezt négy generációra csökkentették, ugyanis néha előfordult, hogy nagyon távoli rokonok bukkantak fel érvényteleníteni egy-egy házasságot.
Nem csak vérrokonok között volt tilos a házasság: a köztük lévő „spirituális kapcsolat” miatt a keresztszülők sem vehették el keresztgyereküket, és a sógorok-sógornők közötti frigyet sem mindig nézték jó szemmel. Szintén kizáró tényező volt, ha a felek fiatalabbak voltak a megengedettnél, ha a pár valamelyik tagja félrelépett, titokban már házas volt, nem volt megkeresztelve, illetve más valláshoz tartozott. A szabályok szerint nem lehetett házasodni böjt idején, és a szertartást nem végezhette olyan személy, aki valaha megölt valakit. Az esküvő napján a menyasszony és a vőlegény alapos fürdőt vett, megtisztította és felkészítette testét a szertartásra, illetve a nászéjszakára. A parasztoknak nem tellett külön esküvői ruhára, ezért általában a meglévő legelegánsabb öltözetükben házasodtak, a menyasszonyok viszont gyakran viseltek fátylat.
A ceremóniára bárhol sor kerülhetett: egy fogadóban, barátok vagy a család otthonában is, a legtöbben azonban a templom ajtajában fogadtak örök hűséget egymásnak – emiatt a templomok egymással versengtek, kinek van szebb, díszesebb ajtaja és küszöbe. A szertartás hasonlóan zajlott, mint a mai esküvők: a pár a templom felé fordulva, a vőlegény az ajtó jobb, a menyasszony a bal oldalán állva nézett szembe a pappal, aki először megkérdezte az egybegyűlteket, bárkinek van-e tudomása olyasmiről, ami miatt a házasság nem jöhet létre, majd a párt kérdezte, felmerül-e bármi akadályozó tényező. Nemleges válasz esetén a pár kijelentette házasodási szándékát és a férj felhúzta arája ujjára a gyűrűt, általában a gyűrűsujjra, csakúgy, mint manapság. Jegygyűrűt egyébként már az ókori Egyiptomban is használtak, és már ekkor a gyűrűsujjra húzták fel, a legtöbb nép körében azonban csak a feleség viselt jegygyűrűt. A ma ismert dupla gyűrűs megoldás csak a 20. században terjedt el világszerte.
Az eskü megtörténte után a pár és a násznép belépett a templomba, hogy részt vegyen a nászmisén, ami után a családok kiadós lakomát rendeztek az újdonsült házaspár tiszteletére – ez szintén a mai napig szokás. A házasságot a felek az ágyban voltak hivatottak érvényesíteni, és a nászéjszakát a családok általában figyelemmel kísérték. A lényeg azon volt, hogy a férj és a feleség befeküdjön egymás mellé az ágyba, azt már ritkábban követték nyomon, mi történik ezután.
Ugyan hivatalosan a menyasszonynak szűzen kellett férjhez mennie, a párok gyakran nem vártak a nászéjszakáig, hogy jobban megismerjék egymást: különösen a falusi életben volt szokás, hogy már a jegyesség időszakában lefeküdtek egymással, és ha úgy találták, nem működnek megfelelően a dolgok, a család beleegyezésével kihátráltak a házasságból. Az alsóbb osztálybeli lányok általában tisztában voltak a szex mikéntjével, az úri kisasszonyok azonban gyakran semmit sem tudtak a nemi életről, mielőtt férjükkel ágyba bújtak volna.
A házasságot követően az asszonyok férjük tulajdonát képezték, minden tekintetben alá voltak vetve a férfi akaratának, engedelmességgel tartoztak neki. Egy 14. századi flandriai törvénykönyv szerint a férj nyugodtan megverheti a feleségét, „melegítheti lábát az asszony vérében”, ha a nő felépül, semmilyen felelősség nem terheli. A közös vagyont kizárólag a férj kezelheti, a feleségnek még a saját tulajdonát sincs joga eladni, elzálogosítani vagy elcserélni, a férfi beleegyezése nélkül nem köthet szerződést, nem vehet fel kölcsönt, nem indíthat pert a férje ellen. Az egyházi dogma szigorú szabályokhoz kötötte a házaséletet, szeretkezni természetesen csak gyermeknemzés céljából és a hűtlenség megelőzése érdekében lehetett, bizonyos pózok tiltottnak számítottak, a hét egyes napjain és bizonyos napszakokban szintén tilos volt az együttlét. De az is igaz, hogy a szabályokat természetesen kevesen tartották be ennyire szigorúan.
A házasság hivatalosan holtomiglan-holtodiglan tartott, a mai értelemben vett válásra nem volt lehetőség, a bíróság azonban érvényteleníthette a felek esküjét, ha fény derült korábban nem ismert, a házasságot törvényileg lehetetlenné tevő tényezőkre. Ezek többsége a fentebb felsoroltak közé tartozik – például ha előkerült egy rokon, aki bizonyította, hogy a felek vér szerinti kapcsolatban állnak egymással, ha kiderült, hogy túl fiatalon köttetett a házasság, netán a férj vagy a feleség titokban már házas volt mással.
Szintén „válóoknak” számított, ha kiderült, hogy a férj nem képes teljesíteni ágybéli kötelességét: ez esetben ún. impotenciaper kezdődött, melynek során tükörrel megvizsgálták a feleség szűzhártyáját, alaposan szemügyre vették és megpróbálták erekcióra bírni a férj nemi szervét. Merevedés esetén olykor a bíróság előtt kellett a párnak szeretkeznie egymással, hogy bizonyítást nyerjen, képes vagy képtelen a férfi a gyereknemzésre. Ha kiderült, hogy a férj valóban impotens, érvényteleníthették a házasságot, sőt eltilthatták őt a további nősüléstől.
