Míg a középkori főurak bőséges lakomákat rendeztek, a városi szegényeknek sokszor meg kellett elégedniük az utcán vagy kifőzdékben vásárolt, kétes minőségű készételekkel.
A gyorsétterem, bármennyire is úgy hinnénk, nem 20. századi találmány: már a római korban is előfordult, hogy a városlakók nem saját, szűkös és rosszul szellőző konyháikban főztek, hanem kifőzdékbe és utcai ételárusokhoz jártak. A középkori városokban élő szegények szintén nem rendelkeztek konyhával vagy főzésre alkalmas edényekkel: a fűtetlen lakásokban tűzhely sem mindig volt, és sokszor csak egyetlen szoba jutott nekik, ahol többedmagukkal együtt hajtották álomra a fejüket.
A sült krumpli hiányzott a középkori tányérokról
William Fitzstephen, a canterbury érsek titkára a 12. századi Londonba érve elámult azon, mennyi árus kínál egyszerű, de ízletes és az évszaknak megfelelő fogásokat a város utcáin és a kifőzdékben. Ez utóbbiak legtöbbször a piac környékén összpontosultak, s az utcára nyíló bejárat mögött hosszabb telek húzódott, ahol a sütés-főzés zajlott. A húst zöldségekkel együtt bográcsban készítették el vagy nyárson sütötték, a sült krumpli azonban hiányzott a menüből: a burgonya csak Amerika felfedezése után érkezett meg az Újvilágból, s akkor is jó ideig dísznövényként tekintettek rá.
Vadat és halat, s mi jó falat
Fitzstephen részletesen beszámolt arról is, milyen ételeket vásárolhattak az éhes londoniak:
a marha- és sertéshúson kívül kisebb-nagyobb halak, vadhús, szárnyasok és vadmadarak szerepeltek az étlapon.
(Ez utóbbiak közül azok is, amelyeket ma már nem szívesen fogyasztanánk el, például hattyú, daru vagy varjú.) A húsokat hagymával, fokhagymával, s ha be tudták szerezni jó áron a fűszerkereskedőktől, fahéjjal, borssal, szegfűszeggel, gyömbérrel ízesítették. A fogásokat sokszor cipóban szolgálták fel, megspórolva így a víz- és időigényes mosogatást.
A hús Istentől, a szakács az ördögtől való
A húsételeknél olcsóbbak voltak a lepények, a töltött piték, és sokan vásároltak kolbászt, valamint angol „puddingot” is. Mielőtt azonban összefutna a nyál a szánkban, érdemes azt is felidézni, hogy a középkorban nem igazán volt megoldható az ételek hűtése. A húsokat füstöléssel, pácolással vagy szárítással tartósították ugyan, de számos hely bevett gyakorlata volt, hogy az előző napról – vagy akár az előző hétről – maradt, romlott pitéket felmelegítve eladták. Az élelmiszerbiztonság más értelemben is hagyott maga után kívánnivalót:
a szakácsok sokszor a beteg állatok húsát vagy a szennyezett alapanyagokat is feldolgozták.
Geoffrey Chaucer Canterbury meséiben például a Tabard nevű fogadó házigazdája hírhedt volt arról, hogy újramelegített pitéket árult, a konyhájában pedig nyüzsögtek a legyek. Nem véletlen, hogy Angliában a késő középkorban és a kora újkorban elterjedt a mondás:
a húst Isten küldi, de a szakácsot az ördög.
Szegények ételei
A legolcsóbb, legkönnyebben beszerezhető és viszonylag sokáig elálló étel a kenyér volt, amely a középkori szegények étrendjének alapját képezte, s a városlakók legtöbbször a pékségben jutottak hozzá. Ma már furcsán néznének ránk, ha egy jókora húsdarabbal állítanánk be a pékhez, és azt kérnénk tőle, hogy csomagolja be a kenyérbe, és azzal együtt süsse meg, de a középkorban ez teljesen megszokott volt: 1350-ben Londonban még törvényt is hoztak, amely megtiltotta a pékeknek, hogy egy pennynél többet kérjenek a saját hússal érkező vásárlóktól.
Népszerű harapnivalónak számított a perec, különösen böjti időszakban. A perec a katolikus egyház által jóváhagyott ételek egyike volt, hiszen semmi állati eredetű összetevőt nem tartalmazott, mindössze vizet, lisztet és sót.
A szerzetesek időnként perecet osztogattak a szépen imádkozó gyerekeknek, így a perec a szerencse és jólét szimbólumává is vált.
A böjti időszakban elfogyasztott pereceket és halakat aztán tetemes mennyiségű borral öblítették le, hogy a „halaknak legyen miben úszni”.
Középkori édességek
Egy középkori városban az édesszájúak is megtalálták a kedvenc falatjaikat, hiszen a 13. század végétől kezdve a „gyorséttermek” különféle süteményeket, palacsintákat és ostyákat, valamint a mai gofrira emlékeztető fogást is kínáltak.
Az ötlet, hogy a nyers tésztát fémtányérok között süssék meg, egészen az ókorig nyúlik vissza: a görögök obeliosznak nevezték az így készült ételt, bár ez közel sem volt olyan édes, mint mai változata. A középkorban mézzel, fahéjjal, tejszínnel ízesítve fogyasztották a gofrit; a rácsos mintázat pedig a kreatív hollandoknak köszönhető. Ugyancsak kedvelt édesség volt a tölcsérfánk (funnel cake), amelynek tésztáját egy tölcséren keresztül forró zsiradékba csorgatták, majd mézzel édesítették. A mézeskalács is nagy népszerűségnek örvendett, különösen ha mandulát, gyömbért vagy aszalt fügét is adtak hozzá.
Ha szívesen olvasnál még a középkori mindennapokról, ezt a cikket ajánljuk.
