A gyermekéhezéssel és szegénységgel kapcsolatos talán legismertebb fénykép nem a tengerentúlon, nem Afrikában vagy a Közel-Keleten, hanem Magyarországon készült az 1930-as években: szerzője a hazai szociofotó úttörője és az egyik legjelentősebb magyar női fotóművész, akinek alakját viszonylag kevesen ismerik, pedig Móricz Zsigmond is rajongott érte. Ki volt Kálmán Kata, és hogyan készült a kenyeret majszoló nélkülöző kisgyerek híres fotója?
Az 1909-ben, a Selmecbánya melletti Korponán született Kálmán Kata tízéves volt, amikor családjával a trianoni békediktátum miatt Magyarországra költöztek; vagyonos ügyvéd édesapja anyagi jólétet biztosított a családnak, ugyanakkor a kislány gyakran találkozott a társadalom alján, peremén sínylődők sorsával, mely kettősség lelkiismeret-furdalást okozott számára. A középiskolát még Komáromban kezdte, de Budapesten fejezte be, majd érettségi után tornásznak tanult Madzsar Alice artistaképzőjében, itt ismerkedett meg a kultúrtörténetet oktató Hevesy Ivánnal, akivel 1929-ben összeházasodott.
Írónőnek készült, világhírű fotós lett Kálmán Kata
A művészettörténészként, film- és fotóesztétaként is jelentős életművel bíró Hevesy keltette fel eredetileg regényírói álmokat dédelgető felesége érdeklődését a fényképészet iránt, nem is sejtve, hogy a Horthy-korszak legmeghatározóbb társadalomfotósának karrierjét indítja el. A magyar sajtóban, akárcsak nemzetközi színtéren, a 19. század vége óta jelen volt a társadalom árnyékos oldalát, a szegényebb, bajba jutott néprétegek életét bemutató szociofotós irányzat, az 1920-as, ’30-as években azonban a politikai légkör miatt elég szűkös lehetőségek adódtak a művészeknek, hogy efféle kritikus hangvétellel ragadjanak fényképezőgépet.
A vidéki magyarság életét hamis pátosszal, romantikával bemutató hivatalos fotóművészet mellett mégis megjelentek azok az egyéniségek – Paulini Béla, Müller Miklós, Kárász Judit, Erdélyben Roth László –, akik a parasztság és a városi munkásság életnehézségeit kívánták lencsevégre kapni: hozzájuk csatlakozott Kálmán Kata, aki 1931 és 1936 között fáradhatatlan munkával dokumentálta az alsóbb néposztályok életét. Leghíresebb képe, a Kenyérevő gyerek még 1931-ben született, és egy Budapesten élő négyéves fiút, Varga Lacit ábrázolja, aki szüleivel és két testvérével a Rózsadomb szegények lakta lejtőjén, a József-hegyen húzta meg magát.
Egy fáskamrában lakott az ötfős család
Laci apja alkalmi munkákból igyekezett eltartani magát és családját, vagyis gyakran munkanélküli volt; a két felnőtt és három gyerek egy fáskamrából átalakított, fűtés nélküli „lakásban” élt, de még ezért is havi húsz pengőt kellett fizetniük, ami gyakran a duplája volt a családfő által megkeresett pénznek. Miután kilakoltatták őket, három hétig tanyáztak egy üres telken a szabad ég alatt, mire nagy nehezen sikerült új lakást találniuk, két hónap elmulasztott lakbér után azonban innen is távozniuk kellett. Az ötfős család összesen két adag ebédet és két üveg tejet kapott az ingyenkonyháról, nem csoda tehát, hogy az apró, lesoványodott Laci úgy falja a kenyeret, mintha az éppen szökni akarna, miközben nagy, könyörgő szemekkel tekint a fényképező objektívjébe.
A sors tragédiája, hogy a Kenyérevő gyerek címszereplője nem sokkal a fotó elkészülte után meghűlést kapott és elhunyt, tudtán kívül azonban világhírre tett szert: 1932-ben a Német Kommunista Párt használta a képet választási plakátjain, három évvel később elnyerte a Milánói Fotóművészeti Triennálé Aranyérmét, és a mai napig gyakran szerepel gyermekjóléti, éhezőkön segítő szervezetek, alapítványok hirdetéseiben. Kálmán szociofotós zsenijére Móricz Zsigmond is felfigyelt, a társadalmilag hasonlóképpen elkötelezett író vállalta, hogy előszót ír az 1937-ben megjelent Tiborc című kötethez, amely összegyűjtötte a fotóművész 24 legjelentősebb portréját, köztük a Varga Laciról készült felvételt.
A kommunista kultúrpolitikának sem tetszettek a kritikus fotók
A Tiborc címe – amely Katona József Bánk Bánjának híres parasztfigurájára utal – Hevesy ötlete volt, és az esztéta férjnek köszönhető az is, hogy a kötet jelentős sajtóvisszhangot kapott és letaglózta a közvéleményt, felnyitotta az átlagemberek szemét az országban uralkodó szegénységgel kapcsolatban. Az albumot az 1939-es Szemtől szemben követte, melynek 32 fotója már valamivel derűsebb, optimistább hangulatot kelt, a kommunista időszakban, 1955-ben kiadott Tiborc új arcai pedig azt vizsgálta, hogyan változott a parasztság sorsa az eltelt két évtized alatt – a szerző több korábbi alanyát felkereste és újra lencsevégre kapta, a siker azonban, főként a korabeli kultúrpolitika neheztelése miatt, ezúttal elmaradt.
Az 1978-ban, 68 évesen elhunyt Kálmán Kata egész hátralévő életében a magyar fotográfia ügyét szolgálta, dolgozott a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) fotósaként, a Képzőművészeti Kiadó és a Corvina Kiadó számára szerkesztett fényképészeti könyveket, albumokat, és alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének is. Munkásságát több rangos elismeréssel jutalmazták – megkapta például a Balázs Béla-díjat és az érdemes művész kitüntetést is –, ugyanakkor számos albumterve, például a romák életét feldolgozó Cigányság is kiadatlan maradt, szintén a társadalmi problémákat elkendőzni igyekvő államszocialista kultúrpolitika ellenérzéseinek következtében.
