A természet csodái mai részében megnézheted, hogyan ássák be magukat a kullancsok az állatok és az emberek bőrébe, hogy aztán degeszre egyék magukat – vérrel.
A Föld nagy részén elterjedtek, és részben közvetlen csípésükkel, részben betegségterjesztő tevékenységükkel az emberre nézve is veszedelmesek a kullancsok. Így amikor végre beköszönt a kirándulóidő, gyakran felvetődik a kérdés: mennyire kell tartanunk ezektől a sunyi vérszívóktól?
Peter Wohlleben erdész szerint mindaddig, amíg turistautakon járunk, garantáltan nem fogunk kullancsokba botlani, ugyanis ezek a kis pókszabásúak nem tudnak a fáról ráhullani az áldozataikra, mert már egy kis szellő elegendő lenne ahhoz, hogy méteres távolságra fújja őket. Ehhez közvetlen testi érintkezés szükséges, amire a talajvegetáció átjárásakor kerül sor.
- A kullancsok osztaga (sectio) két öregcsaládra (subsectio) oszlik, melyek egymástól nagymértékben különböznek: Argasoidea (óvantagformájúak) és Ixodoidea (kullancsformájúak).
- Egyedfejlődésük során különböző lárvaállapotokon mennek keresztül, melyek a gazdaállatok számától és a szívott vér mennyiségétől függenek.
- Családoktól függően a fiatal hímek vagy nem szívnak vért, vagy csak keveset.
- Az óvantagfélék nőstényei többszöri vérszívás után kisszámú petét raknak (20-150), és csak egyetlen alkalommal.
- A kullancsfélék peteszáma jóval nagyobb (1000-1500), és a nőstények pusztulásával jár, melyeknek egyetlen vérszívás és párzás kell a petézéshez.
A kullancsok a vegetáció alsó részében, körülbelül térdmagasságban szeretnek tanyázni, és különböző szárazföldi gerinceseket támadnak meg, köztük madarakat, juhféléket, disznóféléket és az embert is.
Noha akár egy évig is képesek éhezni, ezt bizonyára ők sem élvezik, ezért a kedvenc vadászterületeik inkább a vadcsapások, azok a keskeny, kitaposott ösvények, amelyeken az őzek, szarvasok vagy vaddisznók vonulnak rendszeresen. Itt pottyannak le a földre a jóllakott kullancsmamák, és itt rakják le petéiket, következésképpen itt lapulnak meg az utódok is. Ha egy nagy emlős ér a közelükbe, azt a talajmozgásról és a szagról felismerik. Az útra készen várakozó kullancs azonnal összeszedi magát, kinyújtja az elülső lábát, és amint megfelelő távolságba ér az állat, átszáll rá. Aztán keres magának egy meleg, vékony bőrfelületet, és legkésőbb 24 óra elteltével nekilát szívni a vért.
Eltart tehát egy darabig, míg az állat beindul, és mivel ilyen hosszasan keresi a megfelelő helyet, van rá esélyünk, hogy megtaláljuk és visszapöcköljük a fűre. Érdemes világos nadrágot viselni, mert azon apró fekete pöttyökként jobban látszanak a kullancsok. Azért pöttyök, mert a különböző stádiumokban részben egy milliméternél is kisebbek, szóval sasszemnek kell lennünk, hogy észrevegyük őket.
„Tapasztalataim szerint az összes kullancs 99 százalékát el tudjuk csípni, ha azonnal leellenőrizzük a sípcsontunk tájékát. Ha nem vesszük észre, a nyavalyások nem maradnak a lábunk környékén, hanem továbbvándorolnak. A cél egy sötét pont, ahol magas a nedvességtartalom, mint például a bőrredőkben” – írja Erdei kalauz című könyvében Wohlleben. Ha tehát az útvonal és a ruházat rendben van, azzal lényegesen csökkenthető annak kockázata, hogy összeszedjünk egy kullancsot. De mi történik, ha nem vagyunk elég figyelmesek?
Hogyan fészkelik be magukat a kullancsok az áldozatuk bőrébe?
A kullancsok csáprágóik segítségével rögzülnek, és azzal tépik fel az epidermiszt, a bőr legkülső rétegét. Nyálukat rögtön a sebbe öntik, és ezzel részben megpuhítják, részben feloldják a bőr mélyebb rétegeit. A vérszívást egy speciális és összetett szerv, a csőr (rostrum) végzi: abban a pillanatban, amikor a csáprágóval ejtett sebbe behatol, és a visszafelé álló hajlott kitinfogak révén a bőrben mélyen rögzül, szinte lehorgonyozódik. A csőrt tokszerű védőburok veszi körül, ami mindig leszakadva bent marad a gazdában, még akkor is, ha a kullancs jóllakva vérrel, önszántából húzza ki a csőrt.
Gazdáról gazdára
A kullancsok nőstényei petéik csomóját valamilyen, a természeti viszontagságoktól védett zugba rejtik. A peték 20–50 nap alatt kelnek ki, a frissen kikelt lárváknak pedig több napra van szükségük, amíg testük megkeményedik, aztán az első gazda keresésére indulnak. Az első vérszívás rögzülési ideje 3–12 nap, ezután a 2–8 hétig tartó bábállapot következik. A báb is keres magának egy gazdát, és ugyanannyi ideig rögzül rajta, mint lárva. Az ivarérett állapot először egy nagyfokú átalakulás, majd egy lassú érési folyamat eredményeként jön létre, amelynek újabb gazdára, a harmadikra van szüksége. A magát vérrel teleszívott nőstény párzik, és leválik a gazdáról, majd ezt követően elpusztul. Az egyedfejlődési ciklus ilyen típusát háromfázisúnak nevezzük (közben még van két talajon való tartózkodási szakasza is a fejlődésnek), de létezik kétgazdás és egygazdás fejlődési ciklus is.
A kétgazdás fejlődési ciklus során a lárva vérszívását nem követi bábállapotban vérszívás, és a lárva az első gazdán vedlik, a második gazdára az ivarérett kullancsnak van szüksége, és közben egyszeri időszakot tölt a talajon. Az egyfázisú fejlődés azt jelenti, hogy minden fejlődési állapot egyetlen gazdán él, és az egész fejlődési ciklus 3-4 hétig tart.
Azért fontos ismerni a fejlődési időszakok átlagos idejét, hogy az ellenük való védekezésben meg lehessen határozni a beavatkozások időpontját mind a gazdán, mind a lárvák fejlődési helyein. A talajon töltött időszakok nagyon fontosak, ugyanis ez az a pont, ahol – főleg a legelőkön – a beavatkozás a legeredményesebb. A kullancsokkal szembeni védekezésről az alábbi cikkekben írtunk részletesen:
Kullancsveszély: szakértő segít helyesen védekezni a vérszívók ellen
Kullancskisokos: tévhitek és teendők, hogy elkerüld a bajt
Félsz, védekezel, vagy nem törődsz a kullanccsal?
Források:
- Peter Wohlleben: Erdei kalauz. Növények, állatok, évszakok, kirándulás
- Simon Tillier: Az állatvilág enciklopédiája A-tól Z-ig
Ha érdekelnek a természet csodái, olvasd el sorozatunk előző részét is!
