Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Herczeg Ferenc a nőket leginkább dísznek és játékszernek tekintette, a házasságra is csak negyvenöt évesen szánta el magát – választottja pedig korát tekintve akár a lánya is lehetett volna.
Herczeg Ferenc – annak ellenére, hogy ma már érettségi tétel – nagyon sokáig nem tartozott a magyar irodalomtörténet ismert és elismert alkotói közé. Egyesek politikai okokat sejtenek ennek hátterében, mondván, hogy a Horthy-korszak kedvelt írója a szocializmus hosszú évtizedei alatt jogtalanul és méltánytalanul háttérbe szorult; mások – köztük e sorok írója is – úgy véli, hogy a haladó szellemű, a Nyugat folyóirat köré csoportosuló modern magyar írókhoz képest Herczeg, aki „jellegzetesen XIX. századi író, jellegzetesen XIX. századi ember” (az irodalomtörténész Németh G. Béla megfogalmazásában) valóban nem tartozik a magyar irodalom legjelentősebb szerzői közé. Ami nem azt jelenti, hogy nem olvasmányos vagy nem érdekes: Harsányi Zsolt és Földes Jolán mellett ő is érdekes színfoltja a két világháború közötti könnyedebb irodalomnak.
Az élet kapuja
Pedig, való igaz, háromszor is Nobel-díjra jelölték: először 1925-ben, majd az azt követő két évben is. Az elismerést a hazai konzervatív kritika elsősorban Az élet kapuja című kisregénye miatt vélte volna jogosnak; a történelmi regény a 16. századi Magyarországon játszódik, és van benne minden, ami a Horthy-korszakban érdeklődésre tarthatott számot: a magyarságért folytatott harc, szerelmi szál, kurtizánok és pápaválasztás, kereszténység és török veszedelem. Herczeg történelmi regényei helyett azonban fordítsuk most figyelmünket az író emlékirataira, különösképp a nőkhöz fűződő viszonyára, hiszen a keresztény-konzervatív írónak bőven kijutott hódításokból is.
Herczeg Ferenc és a nők: "hűvös káröröm"
„Nincs miért tagadjam: az én későbbi sorsomban nagy szerepe jutott a nőnek. (…) Eszes és jóérzésű nőkkel szemben mindig fegyvertelen voltam. (...) A természetnek azonban volt reá gondja, hogy megvédjen engem a számító önzéssel szemben. A véralkatomnál fogva – a számító nő elveszti előttem a nőiesség varázsát.
Egy furcsa, többé-kevésbé mulatságos, semleges lényt látok benne, akinek erőlködéseit hűvös kárörömmel tudom nézni.
Különös, de igaz, hogy asszony engem egyáltalán nem is tudott volna boldogtalanná tenni, mert abban a pillanatban, mikor a csalódásom tudatára ébredek, már nyereségnek tekintem, hogy megoldódtak a bilincseim” – írta Emlékezéseiben.
Transzgenerációs tartózkodás
Ez a visszafogott, érzelmileg távolságtartó magatartás – amint arra Kádár Judit rámutat tanulmányában (amely e cikk fő forrása is) – Herczeg Ferencet kora gyermekkora óta elkísérte, mégpedig, ahogy ma mondanánk, transzgenerációs örökség formájában. Történt ugyanis, hogy az író dédapja, aki gyógyszerészként Versec leggazdagabb polgára volt, korán megözvegyült, majd másodszor is megnősült; mielőtt azonban új házasságából való fia megszülethetett volna, maga is elhunyt. A feleséget a rokonok azzal vádolták, hogy félrelépett, s nem is a gyógyszerész a gyermek apja, hanem a segédje. Az asszony később valóban hozzáment a patikussegédhez, az író nagyapját kiforgatta jogos örökségéből, a viszály pedig még három nemzedékkel később is meghatározta a Herzog (azaz később Herczeg) család mindennapjait. A konfliktusok és a családi elbeszélések révén Herczeg Ferenc kisfiúként azt az üzenetet kapta a családjától, hogy a nők olykor megbízhatatlanok, álnokok, számítók és pénzsóvárak, s ez bizony veszélyes helyzeteket teremthet.
Nem sokkal később aztán maga is megtapasztalta, milyen „veszélyesek” is tudnak lenni a nők, akár már hétéves korukban. „Nagyon szerettem, ő is állandóan kereste a társaságomat, de csak azért, hogy hétéves korában kipróbálja rajtam a szívtelen kacér minden játékát” – írta egy bizonyos Micikéről, akitől anyja igyekezett távol tartani, vajmi kevés sikerrel. Később, fiatal íróként éjszakába nyúló beszélgetéseken igyekezett barátaival együtt megoldani a „női rejtélyt”, ezt az „érdekes tárgyat”, később pediga nő „adott díszt, melegséget és mélységet” az életébe. Nem véletlen, ha kissé tárgyszerűnek érezzük ezeket a megállapításokat: az „írófejedelem” (ahogyan konzervatív tisztelői nevezték) úgy tűnik, a nőkről mint a férfiak díszítő függelékéről vagy játékszereként gondolkodott; sem a szenvedélyes szerelem, sem az egyenrangú, érzelmileg biztonságos társkapcsolat nem hozta lázba.
"Lefejti rólam a romantika selyemhálóját"
Pedig huszonhárom évesen egy jómódú és csinos verseci lány, Guttmann Anna jegyeseként még párbajozni is kiállt: kardjával halálosan megsebesítette ellenfelét, egy katonatisztet, aki a helyszínen életét vesztette. Herczeg a történtek miatt három hónapot töltött a váci fogházban, ahol megírta első regényét, Fenn és lenn címmel. A jegyesség felbomlott, de ezt nem bánta különösebben: „Bennem (…) kezdettől fogva ott élt a reménység, hogy valami közbe fog jönni, ami az utolsó órában még lefejti rólam a romantika selyemhálóját.
Engem a házasság szentsége, valahányszor közelről láttam, valósággal páni félelemmel töltött el.”
Táncosnők és "mutatós hisztérikák"
Harmincadik életéve körül több olyan afférja is akadt, amikor „egyszerre csak rémülten vettem észre, már majdnem vőlegény vagyok”. Ezekből rendre kihátrált, bár a jó házból való úrilányok számára sokat éjszakázó, bizonytalan bevételű újságíróként nem is számított különösebben jó partinak. Azok a színésznők és táncosnők viszont, akiket éjjeli kalandozásai során ismert meg, rontották volna az esélyeit a társadalmi felemelkedésre. Egészen sarkosan nyilatkozott azokról a nőkről is, akik ismert embereket környékeztek meg: „Budapesten van egy csomó nem egészen fiatal, de még elég mutatós hisztérika, aki a nyilvánosság mániájában szenved.
Ha egy muzsikus, színész, politikus vagy író neve forgalomba kerül, rávetik magukat, mint ordasok a birkára, széttépik, cafatjait egymástól kapkodják.”
"Libertinage közelében járó asszonykedvelés"
Maradtak tehát a férjes asszonyok. Egy bizonyos „Arany Kócsag” például, aki azonban vérig sértette: férje jelenlétében eldobta az írótól kapott csokrot. Egy északi-tengeri üdülőhelyen ismerte meg „Oféliát”, de a nő
"beleesett a teozófiába, mint légy a tejbe és ez annyira elhatalmasodott rajta, hogy egész lénye megváltozott”.
Az író erre úgy feldühödött, hogy azt találta mondani: „a nőket el kellene tiltani a vallástudománytól, épp úgy, mint az amerikaiakat, mert a hitben a szenzációt keresik, a templomból pedig mozit csinálnak.” Egyébként többnyire úgy számolt be kalandjairól, mintha azok egy jó barátjával estek volna meg: említi például Carment, aki egy „budapesti »,nagy nő«, akinek spanyolos szépségéről akkoriban sokat beszéltek a magyar fővárosban” – és akivel ez a bizonyos barát Bécsben egy szállodában reggel hétig „vacsorázott”. Németh G. Béla irodalomtörténész egyenesen „libertinage közelében járó asszonykedvelés”-ről beszél Herczeg Ferenc kapcsán, ami alighanem szintén a férjes asszonyokkal fenntartott viszonyokat jelenti.
"Szép és elmés asszonyok" - és egy rosszul sikerült házasság
A negyvenes évei közepén az immár sikeres író és lapszerkesztő Herczeg Ferencet is utolérte a kapuzárási pánik. „Szép és elmés asszonyok” kezdtek utána érdeklődni: „Meglepett és jól esett, hogy a nők figyelme megint fokozott mértékben felém fordult.
Már túl voltam ötvenedik évemen, mikor újból bevonultak életembe a tündérkirálynők, akiknek csillogó diadalmenetét a házasságom szakította meg.”
1908-ban, negyvenöt éves korában ugyanis megnősült: választottja a húszéves Grill Juliska volt, akit kislánykora óta ismert. Házasságáról így vallott 1943-ban a Képes Vasárnapnak: „Régóta jártam a házukba, a szelíd és nagyon eszes gyermek a szemem előtt nőtt fel, kislánykora óta ragaszkodott hozzám, ragaszkodásába némi irodalmi rajongás is vegyült, amiről ő azt hitte, hogy szerelem. Közös életünk, amely hat esztendeig tartott, simán és csendesen folyt, összeütközés, de még félreértés sem volt köztünk.”
Az örömhírt Jászai Mari így kommentálta: „Petőfi azt mondotta: a szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi. Nahát itt lesz neki elég pótolni valója, csak győzze!” A házasság azonban nem tartott sokáig. A háború kitörése után a feleség önkéntes ápolónőnek állt, és feltűnően sok időt töltött a János kórházban, egy sebészorvos társaságában. Amikor az író megtalálta dr. M. [Manninger Vilmos] arcképét egy préselt virággal együtt az asszony táskájában, világossá vált számára, hogy Juliska beleszeretett az orvosba. Az Emlékezések szerint nem viselte meg különösebben az eset: „Azzal a kérdéssel leptem meg: elvenné-e a doktora, ha elválna tőlem? Vérvörös arccal olyasmit mondott: »azt hiszem, boldogan!« »Akkor jöjjön el hozzám, megbeszélni a teendőket.«” Miután ez megtörtént, Herczeg Szegedre utazott, „ahol, ha éppen akarom, mindig akad dolgom és mindig találok mulatságot”, Juliska pedig visszaköltözött az édesanyjához. A balul sikerült házasságot Az aranyhegedű című regényében dolgozta fel: önmagát Nobel-díjas orvosprofesszorként ábrázolja, akit felesége elhagy a „furcsa, pudvás” Milka nevű századosért…
Herczeg Ferenc, akit "nem lehet fölmelegíteni"
Ezután még egyszer, hetvenévesen gondolkodott el komolyabban a házasságon. Egy Ginevra álnevű hölgy („a legszebb termetű nő, akit életemben láttam”) olyannyira megigézte, hogy kész lett volna feladni az agglegényéletet, de a történet kínos véget ért: a nő egy szilveszteri mulatságon nyilvánosan egy snájdig katonatisztet választott helyette. Az agg író túlélte a második világháborút, de a magyar keresztény-konzervatív irodalom képviselőjeként 1945 után nem kapott lehetőséget a hatalomtól. Az egykori írófejedelem, akit Molnár Ferenc a metil-alkoholhoz hasonlított (mondván, hogy ugyanúgy „nem lehet fölmelegíteni”) kilencvenedik életévében, 1954-ben hunyt el. (Borítókép: Fortepan / Fortepan)
Ha kíváncsi vagy Tormay Cecile szerelmi botrányára is, ezt a cikket ajánljuk.
