Mindössze 190 nap alatt építették föl 1850-ben, az első világkiállításra készülve a londoni kristálypalotát. Mai szemmel nézve egy egészen apró újítás tette lehetővé, hogy ilyen rövid idő alatt elkészüljön a világ akkor leghatalmasabb épülete: az üveg és acél csoda, Joseph Paxton művének alkotóelemeit szabványosított csavarokkal és anyákkal szerelték össze.
Nemsokkal azután, hogy Párizsban 1844-ben megrendezték a francia ipari kiállítást, a brit Királyi Művészeti Társaság néhány tagja – köztük Viktória királynő hitvese, Albert herceg – kezdeményezte, hogy Angliában is szervezzenek hasonló rendezvényt.
A cél egyértelmű volt: a rendkívül sikeres párizsi esemény után megmutatni a világnak – és különösképpen a franciáknak –, hogy továbbra is Nagy-Britannia a világ vezető nagyhatalma.
A grandiózus világkiállításhoz természetesen megfelelő helyszín is kellett, olyan, amelyet rövid idő alatt, aránylag kevés pénzből fel lehetett építeni, majd le is lehetett bontani. A beérkező közel 250 pályázatból először Richard Turner elképzelésére esett a választás, ám a magas költségek miatt végül elvetették a tervet. Végül Joseph Paxton pályázata győzött: az építész egy hatalmas, üveg és acél épületet álmodott a Hyde Parkba, a Turner által igényelt összeg negyedéért. A megvalósításra roppant kevés idő maradt – közel 175 éve foglalkoztatta a szakembereket a kérdés, hogy hogyan sikerült mindössze 190 nap alatt felhúzni az akkori világ legnagyobb épületét.
Forradalmi újdonság volt az épület titka
Joseph Paxton mérnök, építész és kertész volt. Meglehetősen fiatalon, 20 évesen a Cavendish-család birtokának főkertésze lett. Itt építtette föl a Great Conservatory (nagy télikert) névre keresztelt hatalmas üvegházat. A 84 méter hosszú, 37 méter széles és 19 méter magas épület akkoriban Anglia legnagyobb, elsősorban üvegből készült konstrukciója volt. Belsejét az Egyenlítő tájáról szállított növényekkel rendezték be: pálmák, hatalmas fák, páfrányok, mohák, sziklák és medencék segítségével komplett esőerdőt alakítottak ki. Egzotikus madarak röpködtek az ágak között, a tavakban sosem látott színpompás halak úszkáltak. A trópusi klímát forró vizes fűtéssel hozták létre – a kazánokból, amelyekhez a szenet föld alatti alagutakon keresztül szállították, több mint 10 kilométeres csőhálózat indult.
Erről a bonyolult rendszerről nevezte a korabeli köznyelv „A nagy tűzhely”-nek a komplexumot.
A télikert valóban extravagáns volt: kocsiút vezetett rajta keresztül, amikor a királynő meglátogatta a látványosságot, 12 ezer lámpával világították ki. (Az extravagancia okozta pusztulását is: az első világháború alatt túlságosan költségesnek ítélték a fűtését, így a nővények elhaltak, az épületet 1920-ban lerombolták.) A Cavendish-család otthonában, Chatsworth-ben töltött ideje alatt még egy fontos dolgot létrehozott Paxton, amelyről bizonyára senki sem gondolta akkoriban, hogy maradandóbb lesz, mint a Kristálypalota:
ő kezdte el termeszteni a Cavendish-banánt, amely mára az uralkodó fajtává vált, miután az 1950-es években a Panama-betegség kipusztította a Gros Michel jelentős részét.
A tűzhely felépítése értékes tapasztaltokat hozott Paxtonnak. Itt próbálta ki és tökéletesítette az akkoriban forradalminak számító módszerét, az előregyártott üvegpanelek és az öntöttvas kombinációját. Ezt hasznosította akkor is, amikor elnyerte a világkiállítás helyszínére kiírt pályázatot. Volt azonban a mérnök-építésznek még egy titka, amelyre csak nemrég derült fény. A viktoriánus korban a csavarok és anyák egészen más módszerrel készültek, mint ma, a menetük nem volt szabványosítva, amely következtében
egy csavarhoz csak a hozzá készült anyát lehetett használni. Ha az egyik elveszett, a másikat is ki kellett dobni.
Egy friss kutatás szerint Paxton és Joseph Whitmore rendkívüli újítást vezetett be: standardizálta a csavarmeneteket. Ennek volt köszönhető, hogy annak ellenére, hogy 30 ezer csavar-anya párost használtak föl az építés során, mindössze 190 nap elkészült a Kristálypalota. Ebből a szabványból alakult ki a British Standard Whitworth (BSW), a világ első csavarmenetszabványa. A csavarok és anyák annyira egységesek voltak, hogy az épületből fennmaradt egyetlen csavarra a kutatók fel tudtak tekerni egy, a BSW alapján napjainkban készített anyát.
Grandiózus épület volt a kiállítás helyszíne
Márpedig a munka hatalmas volt: az 564 méter hosszú Kristálypalota pontosan 1851 lábnak felel meg, rímelve a világkiállítás megrendezésének évére. 124 méteres szélességével és 20,31 méteres magasságával
az épület négyszer akkora volt, mint a római Szent Péter Bazilika, a bécsi Stephansdomnál pedig 16-szor nagyobb.
Jól mutatja a palota nagyságát, hogy a korabeli beszámolók szerint a Hyde Park két legnagyobb szilfája úgy hatott az épület hatalmas boltozata alatt, mint egy lakószobában egy dísznövény.
Az épület annyira jól sikerült, hogy az egész világkiállítás egyik legnagyobb látványosságává vált. Természetesen az épület belsejében, a világ országai által kiállított érdekességek, művészeti alkotások és technológiai újdonságok is rengeteg látogatót vonzottak, ám maga a palota is hatalmas érdeklődésre tartott számot.
Átköltöztették a palotát
A nagy sikerrel zárult világkiállítás után – az eredeti terveknek megfelelően – a Kristálypalotát lebontották, ám a közvélemény nyomására üzletemberek egy csoportja újra felépítetteegy másik helyen, a brit főváros Sydenham kerületében. Itt állt egészen a második világháború előestéjéig. Nagy érdeklődésre számot tartó eseményeket, koncerteket, kiállításokat, sportversenyeket éppúgy szerveztek itt, mint különlegesebb rendezvényeket – az átköltöztetett Kristálypalotában tartották például a világ első macskakiállítását.
Az épület működtetése – és főként az átköltöztetése – azonban roppant költségesnek bizonyult: a társaság, amely üzemeltette, 1887-ben és 1901-ben is csődöt jelentett. Végül Sir Henry Buckland vette át a kezelését – az üzletember annyira szerette az épületet, hogy
lányát is a palotáról nevezte el Crystalnak.
Hogy Bucklandnak vajon sikerült volna-e gazdaságosan, esetleg nyereségesen működtetnie a hatalmas épületet, sajnos nem derülhetett ki. 1936. november 30-án, este 7 körül ugyanis tűz ütött ki a palota belsejében. Az erős szél hatására a fa padlózat rövid idő alatt teljes hosszában lángra kapott, és a tűzoltók minden igyekezete ellenére az épület leégett. A szörnyű hőség hatására a fémszerkezet meghajlott, az üvegpanelek összeroppantak, végül az egész palota leomlott. Ma már csak az átköltöztetés során kialakított boltíves, teraszos talapzat és néhány kültéri alkotás (két 2016-ban felújított szfinx-szobor, valamint a közeli tónál pár hatalmas – és egyébként teljesen pontatlan – dinoszaurusz-szobor) emlékeztet a grandiózus épületre.
Érdekel, mi Párizs ikonikus épületének, az Eiffel-toronynak a titka? Sokan rosszul gondolják, hogy ki tervezte.
