Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A gyász az egyik legnagyobb belső munka, ami lezajlik egy ember személyiségében. Egy szeretett ember elvesztésekor nem csak az eltávozott illető nincs többé számunkra. Nemcsak őt gyászoljuk, hanem valahol a saját életünk menetének változását is.
Szinte minden ember találkozott már gyászmunkával az élete során. Ilyenkor végigmegyünk a gyász régóta ismert lélektani szakaszain. Az internet térhódításával azonban a világhálón, a közösségimédia-oldalakon is sokaknál megjelenik a gyász folyamata – a jelenség okainak és összefüggéseinek járunk utána Lakatos Fanni, a Pszichodiák Alapítvány önkéntesének segítségével, akinek életkoránál fogva is kézzelfoghatóbb tapasztalás a digitális gyászolás.
„A halálhír széles körben elterjedt közlése nem új keletű dolog, az internet megjelenése előtt például papíralapú vagy újságban megjelenő gyászjelentés volt a bevett szokás” – kezdi Lakatos Fanni. Ezek a hírközlési módok persze ma is léteznek, de manapság jóval kevesebben olvassák például a helyi újságokat, így nem feltétlen éri el széles körben a célját a közlendő. „Véleményem szerint sok embernél a gyászposzt is mindössze egy újabb közlési szándék megnyilvánulása. Ma, amikor szinte mindenki rendelkezik közösségimédia-profillal, nehéz megőrizni a teljes privát szféránkat, talán nem is lehet. Éppen ezért vannak, akik szükségét érzik tudatni a nagyvilággal, az elhunyt szerettük ismerőseivel, hogy ő nincs többé.”
A pszichológushallgató hozzáteszi,
az is gyakori jelenség, hogy sokak által követett emberek, közszereplők, influenszerek, akik tízezreket engednek be az életükbe alapjáraton is, poszttal, képpel tesznek a nagy nyilvánosság elé egy halálhírt.
„Természetesen a másik véglet is előfordul: hogy a gyászoló teljesen eltűnik és elhatárolódik a közösségimédia-megjelenéstől, ezzel akarván megtartani a privát terét, a lelke mélyébe eresztve a gyászfeldolgozást. Az ilyen alkatú emberek legfeljebb a temetés részleteit osztják meg a nagyvilággal” – mondja Fanni.
És hogy mekkora mennyiség normális a tragikus közlendőből? Arra Fanni szerint nincs aranyszabály. „Mindannyian mások vagyunk, más reakciókkal az életeseményekre.”
Na, de mi az oka a digitális gyásznak?
„Sokszor valakinek maguknak a posztoknak a készítése is lehet egyfajta naplózás, alkotási folyamat, vagyis ezzel adja ki magából az érzéseit a veszteség kapcsán.
Ezenkívül előfordulhat, hogy nem tudja személyesen senkivel megosztani azt, hogyan érez, így egy virtuális profil mögül személytelenebbül kiírja magából” – magyarázza az önkéntes. „Ok lehet még, hogy jóleshet másoktól a sajnálat, a figyelem. Gyász során csak úgy szomjaz egy-egy jó szót az ember.”
És mi az értelme?
Lakatos Fanni elmélete szerint
a digitális gyásszal a temetés előtt, ami az első lépcsőfoka a tényleges, fizikai elengedésnek is, egy újabb fokozatot iktathat be az ember a gyászfolyamatba.
„Azt mondhatja magában: leírtam, megosztottam, feketén-fehéren is ott van, hogy elvesztettem őt, ráadásul mindenki látja, olvassa, reagált. Ez stresszventilációnak is megfelel egyébként.”
Fanni meglátása szerint abból a szempontból jó néha veszteséggel kapcsolatos dolgokat is látni, hogy ne csak a legjobbat, a tökéletesre filterezett életet lássuk és mutassuk a közösségi médiában, hanem néha a gyengeséget, a rossz dolgokat is. „Viszont véleményem szerint van, amikor nem éri el a célt az üzenet: például amikor valaki nem egyértelműen fogalmaz, hogy kije halt meg, csak kitesz egy feketített profilképet, és üzenetben, kommentben sem hajlandó leírni részletesen, hogy mi történt. Ilyen esetben nehéz megérteni, hogy akkor megnyitja a privát szféráját, vagy nem. Itt én pusztán figyelemfelhívást érzek szándékként.”
