Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
André Kertész az 1920-as években hagyta el Magyarországot, hogy Párizsban elismert fotós lehessen. Második emigrációja után az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, de soha nem szerette meg az országot.
André Kertész még csak tízéves volt, amikor Ady versbe öntötte a századelő Párizsát. A költő összesen hatszor járt Párizsban: verseiben megjelennek a francia főváros kis hotelszobái éppúgy, mint az őszi Boulevard Saint-Michel. Húsz évvel később Kertész volt az, aki Ady nyomába eredve megörökítette a költő párizsi tartózkodásának főbb helyszíneit:
mulatókat, vendéglőket, Ady szállodai szobáját vagy éppen a virágárust, ahol a költő Lédának virágot vásárolt.
A századelőn Párizs mágnesként vonzotta a művészeket: írók, költők, festők és fényképészek utaztak Párizsba inspirációért, hiszen a francia főváros akkoriban kulturális viszonyítási pontot jelentett. Így maradt ez az első világháború után is: akkoriban Párizs a Horthy-rendszer ellenségeinek kikiáltott baloldali művészek gyülekezőhelye volt. De André Kertész nem politikai vagy világnézeti okokból utazott oda: meggyőződése volt, hogy művészileg Párizsban fog tudni kiteljesedni.
A kamera poétája
A „kamera poétája”, ahogyan később nevezték, Kohn Andor néven született Budapesten 1894-ben, egy könyvkereskedő három fia közül a középsőként. Édesapját 15 évesen elvesztette, a család ezután az édesanya által a Teleki téren üzemeltetett kávékimérésből tartotta fenn magát. Az anya Teleki téri lakásukból gyakran küldte középső fiát Szigetbecsére: testvérének, a bankár Hoffmann Lipótnak volt ott egy háza a Duna mellett. Andor szívesen ment a kis faluba: horgászott, úszott, és a Hoffmann házának padlásán talált illusztrált német magazinokat nézegette.
„Nagyon megszerettem ezeket – vallotta be egy interjúban. Úgy gondoltam, később majd én is ehhez hasonlókat csinálok – s attól kezdve úgy néztem a dolgokat, ahogyan később fotografáltam. Helyesen tettem. Ténylegesen azonban 1912-ben kezdtem fényképezni. Ekkorra kompozicionálisan már pályakész voltam. Ez volt az első, amit megtanultam, egyensúly és vonal ösztönösen együtt volt. Ez nem az én érdemem, így születtem… Becse sem a rokonok miatt lett fontos és meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem. Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.”
Tőzsde helyett fotóművészet
Hoffmann finanszírozta a Kertész fiúk tanulmányait, bankár lévén azonban a tőzsde világa felé igyekezett terelgetni őket. Andor nem mutatott túl sok érdeklődést a börze iránt, inkább a fényképezőgéppel kísérletezett. Első képei a Teleki téren és Szigetbecsén készültek; később, az első világháborúban – ahová önkéntesként vonult be – szintén folyamatosan fényképezett. A fronton súlyosan megsebesült, majd tífuszos lett; Budapesten és Esztergomban lábadozott. A lapok közölni kezdték fotóit, a nagy áttörés azonban váratott magára – talán ezért jelentette be édesanyjának 26 évesen, hogy Párizsba készül. Menyasszonyát, Salamon Erzsébetet – aki gyakran feltűnt a fotókon is – ideiglenesen Budapesten hagyta, azzal az ígérettel, hogy várja őt is Párizsban, miután kissé rendeződnek a dolgai.
Párizs André Kertész szemével
Álma öt év múlva teljesült: 1925-ben, 31 évesen érkezett a francia fővárosba.
Azért mentem Párizsba, mert mennem kellett, nem tudtam, miért. Volt egy kis pénzem, hogy egy ideig fenntartsam magam, megvolt az alkotóerőm, és megvoltak az álmaim
– emlékezett vissza. Bejött a számítása: két év múlva már kiállítása volt, a lapok elismerően írtak a képeiről. 1931-ben már a 100 legismertebb fotós között tartották számon, 1933-ban megjelent Párizs André Kertész szemével (Paris vu par André Kertész) című kötete, a következő évben pedig Ady párizsi barátja, Bölöni György Az igazi Ady című könyvébe kerültek bele fényképei a költő párizsi tartózkodásának legfontosabb helyszíneiről. Közben portrékat készített a korszak legnagyobb művészeiről: például Marc Chagall festőről, Szergej Eisenstein filmrendezőről és Piet Mondrian festőről, valamint megjelent Torzítások című fotógyűjteménye is. A fiatal fotográfusok is gyakran felkeresték: a később világhírűvé vált, magyar származású Brassaï és a francia Henri Cartier-Bresson egyaránt szívesen vették a tanácsait. „Mindannyian Kertész adósai vagyunk” – fogalmazott ez utóbbi művész.
Idegennek érezte magát Amerikában
Ami a magánéletét illeti, 1928-ban Salamon Erzsébet helyett egy magyar emigráns fotóművészt vett feleségül: Klein Rózsi Rogi André néven lett ismert fotográfusnő. A harmincas évek elején Magyarországra látogatott, ekkor újra találkozott Erzsébettel, aki családja tiltakozása ellenére követte Kertészt Párizsba, majd miután a férfi elvált, összeházasodtak. Együtt költöztek New Yorkba is, 1936-ban, az amerikai főváros azonban idegen maradt Kertész számára. Elvesztette művész barátait, és haláláig idegennek érezte magát Amerikában, annak ellenére, hogy néhány év múlva mindketten megkapták az amerikai állampolgárságot. Nehezményezte, hogy az amerikaiak a fényképet csak illusztrációként tudják elképzelni, és a munkáját is lélektelennek érezte: a Home and Garden magazin számára fotózta a hírességek lakásait. Még 1980-ban is így nyilatkozott: „Az Úristen verje meg, aki fölfedezte Amerikát. Szemetebbet, piszkosabbat, elképzelni sem lehet.”
Kései elismertség
Művészetében a második csúcs a hatvanas években következett be, miután visszavonult a magazinfotózástól. 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumában nagyszabású kiállítást rendeztek képeiből, amelyek meghozták számára az ismertséget és az elismertséget: a művészvilág befogadta, sokat utazott, fényképeit külföldön is kiállították. Felesége azonban 1977-ben meghalt, ezután Kertész hangulata és fotói is sötétebbé váltak. Szinte ki sem mozdult a 5th Avenue-n lévő lakásából.
Magyar gyökerek
Az 1960-as évektől kezdve vissza-visszatért Magyarországra. 1971-ben a Magyar Nemzeti Galériában mutatták be 68 fényképét. 1984-ben ismét hazatért, ekkor végigjárta fiatalkora helyszíneit. Eljutott Szigetbecsére is, amely oly sokat jelentett számára. Ekkor írta ezeket a sorokat: „Itt vagyok a gyerekkori emlékeim legdrágább helyén, és fájó szívvel gondolok azokra a gyönyörű emlékekre, mik ide kötnek. André Kertész Sziget Becse 1984. márc. 13.” De máskor is emlegette Szigetbecsét:
Mindig titkokat akarnak megfejteni, akik Becséről kérdeznek. Pedig ez a titok minden emberben benne él. A kisgyerekkor, az első kapcsolatok a világgal. Az én soha el nem múló hálám, hogy Becsén tölthettem ezeket az éveket.
A művész még másfél évet élt: 1985 szeptemberében, 91 évesen hunyt el. Szigetbecsén két évvel később nyílt meg az André Kertész Emlékmúzeum. Érdemes ellátogatnia a múzeumba mindenkinek, aki arra jár.
Egy másik világhírű Kertészről szóló cikkünket is ajánljuk:
