Albánia manapság kedvelt turistacélpont: sokan ajánlják Ksamil vagy Saranda tengerpartját; de nem volt ez mindig így. Cikkünkben a kommunista és posztkommunista Albánia történetét elevenítjük fel, és egy önéletrajzi regényt is ajánlunk azoknak a figyelmébe, akik szeretnének megismerkedni egy különleges ország sok szempontból ismerős történelmével.
„Évtizedeken át készültünk az ellenség támadására, egy lehetséges nukleáris háborúra, bunkereket építettünk, és semlegesítettük a másként gondolkodókat, megterveztük az ellenforradalom hívó szavát, és elképzeltük orcáját. Igyekeztünk az ellenségünk lelkébe látni, ellenállni szavai és tettei hamis csábításának, és próbáltunk megfelelően felfegyverkezni. Amikor azonban végül elénk lépett az ellenségünk, mintha tükörbe néztünk volna, az arca túlságosan hasonlított ránk.”
A fenti idézet a kortárs albán írónő és egyetemi tanár, Lea Ypi Szabadon című önéletrajzi könyvéből származik, amely magyarul 2024-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál. Ypi arról ír, milyen volt a kommunista és posztkommunista Albániában felnőni. Felidézi a boltok előtti, végtelen hosszú sorban álldogálást, „Enver bácsi”, azaz az ország teljhatalmú vezetőjének, Enver Hoxhának arcképét a könyvespolcon, és az első külföldi útját is, amint kiskamaszként tett Görögországba. Az út több szempontból is emlékezetes maradt: először kapott rágógumit (nem csak a csomagolását), először látott olyan kirakatot, ami telis-teli volt játékokkal, először látott keresztet egy temetőben és először látott olyan falat, amin nem antiimperialista szlogenek, hanem reklámok borítottak.
Anarchiából a kommunizmusba
Bár Lea Ypi kötete önmagában is megérne egy ismertetést, fordítsuk most figyelmünket a történelem felé, azaz az Enver Hoxha által kiépített, bizonyos szempontból egyedülálló albán diktatúrára. Albániában a több évszázados török elnyomást a 20. század elején rövid idejű függetlenség követte, majd az ország anarchiába süllyedt. Az 1920-as években a szomszédos országok, köztük Mussolini Olaszországa tartotta megszállás alatt – egészen addig, amíg a partizáncsapatok Enver Hoxha vezetésével (és némi szövetséges támogatással) fel nem szabadították. Ezt követően 1946-ban kikiáltották a népköztársaságot, majd a magyarországi folyamatokhoz egészen hasonló dolgok következtek be a szkipetárok földjén: államosították a magántulajdonban lévő gazdaságokat és tervgazdálkodást indítottak, a nehézipart erőltetve. Ez hamarosan hiánygazdálkodáshoz vezetett, Albániában pedig bevezették a jegyrendszert. A boltokban alig-alig volt áru, az emberek egymással csereberélgették élelmiszerjegyeiket, és aki megtehette, a háztáji gazdaságból pótolta ki a szűkös fejadagot.
Albánia egyedül marad
Albánia viszonya az 1950-es években előbb Tito Jugoszláviájával, majd a Szovjetuniójával romlott meg. Enver Hoxha ugyanis úgy tartotta, hogy Hruscsov „elárulta” a sztálini eszméket, ezért inkább az épp a kulturális forradalom időszakát élő Kínához fordult. Amikor Kína „elárulta” a kulturális forradalmat, Albánia egyedül maradt. Az ország még a keleti blokkot tömörítő Varsói Szerződésből és a KGST-ből is kilépett, és járta tovább a keményvonalas kommunizmus útját. Ismét Lea Ypit idézve:
„Bár nagy és veszedelmes ellenségek vettek minket körbe, tudtuk, hogy mi állunk a történelem jó oldalán.
Az ellenségeink fenyegetései csak erősebbé tették a nép támogatását élvező Pártot. (…) Miénk az igaz társadalom büszkesége, és hálát adhatunk, hogy védve vagyunk a világban dúló borzalmaktól, míg máshol a gyermekek éhen halnak, megfagynak vagy rabszolgaként gürcölnek.” A kirakatválasztásokat azonban mindig megtartották, és mindig száz százalékhoz közeli eredmény született – az Albán Kommunista Párt nyilvánvaló győzelmével.
A paranoia kora
Természetesen senkinek nem volt ajánlatos kivívni a Párt haragját, például azzal, hogy „imperialista” frizurát fésült magának, bűnös módon vörösre festette a körmét vagy éppen megkóstolta a csempészett Coca-Colát, amit a hivatalos álláspont szerint azért juttattak be az országba, hogy a viszály magvát szórják szét. Mindezek utólag többé-kevésbé ártalmatlan ostobaságoknak tűnnek, de Enver Hoxha diktatúrájának voltak súlyosabb tettei is. Így például az 1967-ben indított egyházellenes „hadjárat” során bezárták, átalakították, rosszabb esetben lerombolták a templomokat és a mecseteket (mi több, Albániát hivatalosan is ateista államnak kiáltották ki). Hoxha paranoiásan hitte, hogy országát folyamatos külső veszély fenyegeti, ezért országszerte több mint hétszázezer bunkert épített: figyelembe véve az ország 2 millió 800 ezer fős népességét, ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy minden családnak jutott volna bunker, ha szükség lett volna rá.
A 700 000 bunker hazája
De nem volt. Albániát – szerencsére – nem támadta meg sem a külső, sem a belső ellenség, a bunkerek azonban elcsúfították a festői hegyeket éppúgy, mint a legtöbb városképet és tengerparti szakaszokat. Több típusú bunker létezett: a három méter széles Qender Zjarritot tüzérségi állásnak szánták; a nyolc méter széles Pike Zjarritot irányítási és parancsnoki célokra építették; a legnagyobb építmények pedig akár alagutakat is rejthettek. Az egyik legnagyobb komplexum a Ceraunia-hegység Adriai-tengerre néző lejtőjén található, ahonnan több mint hatszáz méteres magasságból kémlelhették az albán katonák a tengert, mivel Hoxha attól tartott, hogy Olaszország tengeri úton megtámadja Albániát. A bunkereket azonban leginkább fegyverraktárnak használták, és még inkább arra, hogy mindenki számára demonstrálják a diktatúrát. A gyerekek az iskolában megtanulták a rezsim szlogenjeit, többek között azt, hogy ébernek kell lenniük a külső és belső ellenséggel szemben, tizenkét éves korukban pedig azt is, hogyan kell a bunkerekben állomásozni és onnan harcolni. A kormánypropaganda a diktatúrákra jellemző módon az egész országot igyekezett militarizálni. Az éberség jegyében minden hónapban kétszer hadgyakorlatokat tartottak (töltetlen lőfegyverekkel); s figyelemre méltó tény az is, hogy a kevesebb mint hárommilliós lakosságú Albániában 800 ezer ember teljesített valamilyen módon katonai szolgálatot.
Kommunizmusból az anarchiába
A bunkerekben tárolt Kalasnyikovok akkor kerültek elő, amikor az első szabad választások után zavargások törtek ki az országban. A „bársonyos forradalom” itt csak álom maradt: fegyveres lázadók között zajlott a harc, a várva várt szabadság pedig káoszt szült. Albánia a polgárháború szélére sodródott, rengetegen elmenekültek. A békefenntartók érkezésével némileg jobb lett a helyzet, az ország azonban csak a 2010-es évekre kászálódott ki az anarchiából. A nyugati országok segélycsomagokat és használt ruhákat küldtek az albán lakosságnak, ők azonban az utóbbiakkal nem mindig tudtak mit kezdeni. Ahogy Lea Ypi írta:
„Akkoriban gyakran hittük a Nyugatról érkezett használt hálóruhákról, hogy nappali viseletre készültek. Emlékszem, hogy több tanárom is tanított az iskolában hálóingben vagy köntösben.”
Történelmi táj
Albániában ma már béke van, a tengerpartok várják a turistákat, akik talán rácsodálkoznak a bunkerekre is, hiszen azok nemcsak Hoxha rendszerét élték túl, hanem a polgárháborús zavargásokat is. Valószínűleg még egy jó darabig meghatározzák az albán tájképet: az országnak nincsen elegendő erőforrása arra, hogy a rengeteg bunkertől megszabaduljon, így azok napjainkban múzeumoknak, kávézóknak, hamburgerezőknek és tetoválószalonoknak adnak otthont.
Ha szívesen olvasnál a hajdani Jugoszláviáról is, ezt a cikket ajánljuk.
