A középkorban nemcsak emberek, de olykor állatok is bíróság elé álltak. Hogy végződött egy gyilkossággal vádolt anyamalac és kicsinyeinek pere a 15. századi Franciaországban?
Mai szemmel nézve szürreálisnak hat, a középkorban mégis bevett szokás volt állatokat, gyakran disznókat bíróság elé citálni, ahol az emberekhez hasonlóan a jog előtt kellett felelniük vélt bűneikért. A középkor embere számára az isteni igazságszolgáltatás, a világ rendjébe vetett hit megerősítéseként szolgáltak az ehhez hasonló bizarr tárgyalások – meséli cikkében a History Today szerzője, Alexander Lee történész.
Bitófán végezte szegény koca
1457 decemberében a franciaországi Savigny városkában egy ötéves fiú meggyilkolásának vádjával tartóztattak le egy kocát és hat kismalacát: tulajdonosukkal, Jehan Baillyvel együtt börtönbe vetették az állatokat, egy hónappal később pedig bíróság elé állították őket. A tárgyaláson két vádló mellett egy ügyvéd is jelen volt, aki a vádlottak, vagyis a malacok védelmét látta el. Kilenc tanút idéztek be, akiknek vallomása alapján a bíró a jogszabályok szerint eljárva megállapította, hogy ugyan a gazdának jobban kellett volna vigyáznia jószágaira, a gyilkosságért kizárólag a disznók tehetők felelőssé. A koca mint főbűnös halálos ítéletet kapott – egy fára akasztották fel hátsó lábainál fogva –, a kismalacok azonban, mivel nem szólt ellenük közvetlen bizonyíték, figyelmeztetéssel megúszták az esetet, cserébe „megígérték”, hogy ezentúl jobban fognak viselkedni.
Habár a vázolt történet igencsak bizarr, nem egyedi eset: a középkorban, különösen Franciaországban, gyakoriak voltak az állatok ellen indított büntetőperek. A történészek több mint száz hasonló esetről találtak feljegyzéseket, melyek a 10. és a 18. század között estek meg. Szamarakat idéztek bíróság elé szodómia vádjával, sáskákat pereltek be a termés elpusztításáért, kutyákat hallgattak ki lopás bűne miatt. A leggyakoribb vádlottak azonban a disznók voltak, akiket gyakran vettek elő például gyerekgyilkosságok ügyében. Az első feljegyzett malacper Párizs mellett esett meg 1266-ban, a következő századokban pedig bevett szokássá vált a dolog, nemcsak a franciáknál, de Itáliában és Európa német ajkú területein is.
Míg a vadállatok, például a sáskák, hangyák vagy patkányok peres ügyei az egyházi bírósághoz tartoztak, a háziállatok (disznók, kutyák, lovak, szamarak) bűneinek kivizsgálása a világi törvényszék hatásköre volt. A bűnös állatokat letartóztatták és a tárgyalásig fogházban tartották, közben a bíró vagy egy törvényszolga formálisan kihallgatta a vádlottakat. A tárgyaláson az ügyészek ismertették a vádat és a bűneset feltételezett körülményeit, tanúkat hallgattak ki, végül a bíró meghozta az ítéletet – mely szinte minden esetben bűnösnek mondta ki a jószágokat. Az ítélet természetesen halál volt, melyet nem csak fellógatással érvényesítettek: egy ízben például máglyán égették el a gyilkosnak kikiáltott malacot. A büntetés végrehajtását nem bízták akárkire: miként az emberi bűnösök esetében, a hivatásos hóhér dolga volt a feladat teljesítése. Ha a kisvárosnak vagy falunak nem volt saját hóhérja, máshonnét hívtak egyet – az egyik feljegyzett esetben például 50 km-t utazott Párizsból Meullant-ba egy szakember, hogy végrehajtsa egy gyerekgyilkos anyamalacon az ítéletet.
Ellentmond a jognak, mégis bevett szokás volt
A jószágok bíróság elé állítása már csak azért is különös, mivel ellentmond a római jognak, mely szerint az állatok nem rendelkeznek értelemmel, ezért nem követhetnek el szándékosan bűnt – az általuk elkövetett törvénytelen tettekért nem őket, hanem a gondatlanságot elkövető gazdájukat terheli a jogi felelősség. A középkori vidéki Franciaországban a helyi bíróságok általában saját szájuk íze szerint értelmezték a törvényt, ugyanakkor a 13. századtól az államhatalom igyekezett egyszerűsíteni és szabványosítani a jogrendszert, ezért útmutatókat készítettek a regionális hatóságok számára, melyek közvetlenül a római jogból építkeztek. Ezek többsége azonban inkább csak iránymutatást, mintsem konkrétumokat tartalmazott, így a helyi bíróságok továbbra is viszonylag szabad kezet kaptak. Számos régióban, például Normandiában és Burgundiában a római jog helyett a helyi hagyományokon és népi hiedelmeken alapuló ítélkezés maradt a meghatározó.
Az egyház szintén az állatvilág és az ember éles különválasztását prédikálta, a vidéki népek azonban sokkal inkább hittek az őseik által rájuk hagyományozott babonáknak, hiedelmeknek, mint a papok és tanítók szavának. Az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok számos mítoszban, mesében megjelennek, jó példa erre a híres Róka-regény, a könnyed stílusú, középkori francia állatmesék gyűjteménye. Az állatok jogi felelősségre vonását tehát a legtöbben nem vonták kétségbe, ugyanakkor marad a kérdés: mi célt szolgált bíróság elé citálni a tudatlan négylábúakat?
Mi célt szolgált ez a bizarr hagyomány?
A dolgot már a korszak egyes jogászai is talányosnak vélték: a 13. századi Philippe de Beaumanoir feljegyzéseiben abszurdnak nevezte a malacpereket. Úgy gondolta, azoknak semmi valódi hasznuk nincsen, egyedül az adott vidéket tulajdonló földesúr szerezhet magának egy disznót általuk. Illetve leginkább ő sem, hiszen a bűnös malacokat az esetek nagy többségében kivégezték, a földesurak hoppon maradtak, sőt saját zsebükből kellett állniuk a bírósági eljárás költségeit, így még veszteséget is jelentett számukra a bizarr hagyomány. A háromszáz évvel később élt Pierre Ayrault teljesen más magyarázattal állt elő: szerinte az állattárgyalások a nép számára tanulságos példával szolgáltak. Ugyan egy malacnak nem lehet megtanítani, hogy legyen figyelmesebb, a szülők az esetet látva rájöhetnek, miért kell jobban vigyázniuk gyerekeikre és megelőzniük a hasonló baleseteket.
A 20. században Esther Cohen filozófus kutató értekezett a középkori állatperekről: szerinte a bizarr szokás szimbolikus jelentéssel bírt. Amikor egy disznó megölt egy gyereket, megingott az ember mint a természeten uralkodó legfelsőbb élőlény státusza, ezért demonstrálni kellett, hogy mégis mi vagyunk az urak. A bűnös malac elítélésével és kivégzésével szimbolikusan visszavettük az uralkodói jogart, megmutattuk az állatoknak, hol a valódi helyük. Cohen okfejtésében természetesen ellentmondás, hogy miért kellett az állatokat (legalábbis jogilag) az emberrel azonos szinte emelni, ha éppen azt kívánták megmutatni, hogy mennyivel alattunk állnak. Sokkal egyszerűbb és kevésbé körülményes demonstráció lett volna egyszerűen átvágni a malacok torkát.
A legvalószínűbb magyarázatot Lesley Bates MacGregor adja, aki tanulmányában a szokások és a bírósági eljárások rituális jellegét hangsúlyozza. A jogi procedúrának a letartóztatástól a kivégzésig mindig pontosan ugyanúgy kellett lefolynia, szigorú szabályok szerint – ez a közösség számára az állandóságot jelentette a kaotikus világban. Mint Paul Schiff Berman jogtörténész írja, egy gyermek halála megbolygatta az emberek biztonságos világképét, és azzal, hogy egy disznót felelőssé tettek, bíróság elé vittek, majd elítéltek, a lehető legprecízebb módon eljárva, megerősítették, hogy létezik isteni igazságszolgáltatás, a világban rend és kiszámíthatóság, nem pedig káosz uralkodik.
