Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vannak történelmi helyek, ahová büszkén és szívesen megyünk, és vannak, ahová nem ezért látogatunk el.
Az utóbbi évtizedekben a kulturális örökség egyre több helyszíne válik látogathatóvá itthon és külföldön is. Vannak történelmi helyek, ahová büszkén és szívesen megyünk, és vannak olyan helyszínek Magyarországon is, amelyekhez az erőszak emlékezete kötődik, múltunk olyan korszakaira és eseményeire emlékeztetnek, amelyeket a legtöbben szeretnének elfelejteni.
Szerzőnkről
Tulipán Éva történész kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa
Kutatási területe Magyarország 1945 utáni történetének, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek és következményeinek erőszaktörténeti, kulturális emlékezeti és emlékezetpolitikai nézőpontú vizsgálata. Az Erőszaktörténeti Munkacsoport és az MTA Történeti Bizottsága II. világháború története albizottságának tagja.
Ahol szörnyű dolgok történtek
Traumatikus történeti tapasztalatokat feldolgozó múzeumok és örökségi helyszínek például a kistarcsai internálótábor, a recski kényszermunkatábor, a budapesti kisfogház vagy külföldön Dachau és Auschwitz. Témájukból fakadóan tárgyi anyagban szegényebbek, hiszen az események és korszakok maguk is hozzájárultak a tárgyi anyag vagy egyes helyszínek pusztulásához. Ugyanakkor egy-egy hagyományos múzeumnál akár személyesebb múltat őriznek ezek az emlékhelyek, hiszen a szemtanúk rögzített visszaemlékezései a gyűjtemények fontos részét képezik.
Egyén vagy közösség számára azonban fontos múltbeli helyek felkeresésével nem csupán az azokhoz kötődő értelmezések, hanem önmagunkhoz és társainkhoz fűződő kapcsolatai is átélhetővé válnak és megerősítést nyerhetnek. A gyászmunkának is lehetnek akár térbeli vonatkozásai. Ez a magyarázata annak, hogy miért olyan fontosak egy közösség identitásának megerősítésében is ezek a gyászhelyek. Ezeken a fontos helyszíneken a tér- és idősíkok szinte összecsúsznak, olyan határhelyzetet alakítva ki ezáltal, ahol a veszteség ellenére folytatódó kapcsolat átélhető. Ugyanakkor nem csupán a veszteség jelentése értékelhető újra ilyenkor, hanem viszonyunk saját vagy családi múltunkhoz.
Ahová emlékek kötődnek
Az emlékezeti helynek (lieu de mémoire) a humán- és társadalomtudományokban használt fogalmát Pierre Nora alkotta meg. A francia történész ezzel az emlékezet irodalmának klasszikusa, Maurice Halbwachs gondolatai nyomán felelevenítette helyek és emlékezet szoros kölcsönhatásának a rómaiaktól ránk hagyományozott felismerését. Nora megfogalmazása szerint „a lieu de mémorie alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása” és „a spiritualitás anyagba foglalása”. A földrajzi helyek tehát a gondolati tartalmak hordozásának is teret adnak, de a fizikai dimenziótól elvonatkoztatva az emlékezeti helyek lehetnek nagy beszédek, csaták, békekötések, memoárok, könyvek, fényképek, de akár szimbolikus cselekedetek, mint az emlékező egyperces csend is.
„A rómaiak számára tehát az idő helyett a tér lett az emlékezet központi dimenziója” – állapította meg Aleida Assmann. A kutató azt a folyamatot is leírta, hogyan jön létre egy „emlékezeti táj”, amelyben az elmúlt események helyszínei az emlékezést segítő toposzokká válva lokalizálják és konkretizálják a halál, véres küzdelmek és áldozatok mitikus emlékeit, és ezáltal helyhez kapcsolják egy közösség kultikus cselekedetekben felelevenedő mítoszait is. Assmann az emlékezet térbeliségének elemzése során megkülönbözteti a tér és a hely fogalmát. Az előbbi még nyitott az értelmezésekre, tervezésekre, a jövő felé mutat, arra várva, hogy megkonstruálják. Ezzel szemben a helynek neve van, elmúlt történések nyomait, emlékeit hordozza, amelyek megkülönböztetik a tér más pontjaitól.
Az ókor örökségének elemzésekor Jan Assmann (Aleida Assmann egyiptológus férje) is hangsúlyozta, hogy „az emlékezetnek helyszínekre van szüksége, és térbeliesítésre hajlik”, és a szociológus-filozófus Halbwachs nyomán egyenesen az emlékezés tájairól beszélt. A folyamat kétirányú: amíg az emlékezőképesség művészete helyeket felidézve igyekszik gondolati tartalmakat előhívni, addig a kulturális emlékezet jeleket helyez el a „természetes térben”, más esetben pedig maguk a helyszínek válnak jellé. Halbwachs maga is írt az emlékezet konkrétumokhoz kapcsolódásáról. Szerinte ahhoz, hogy egy igazság egy csoport emlékezetében gyökeret verjen, egy konkrét esemény, személy vagy helyszín alakját kell öltenie. A folyamat fordítva is működik: történelmi személyek vagy események az emlékezetbe kerülve tanná, fogalommá, szimbólummá alakulnak és értelmet vesznek fel, így válnak a társadalom eszmerendszerének részévé.
A szociálpszichológiában pedig Serge Moscovici szociális reprezentációhoz kapcsolódó fogalmával írta le ezeket a jelenségeket. Szerinte a „lehorgonyzás” és „tárgyiasítás” segítségével alkotunk fogalmat környezetünkről, és ezáltal válik az ismeretlen ismerőssé számunkra. A lehorgonyzás során az új fogalom a már ismert kategóriához kötődik (ez történhet akár térbeli módon is), a tárgyiasítás révén pedig egy elvont fogalomhoz konkrét képzetek tapadnak.
Emlékeztetés és megbékélés
Ezeknek a sokszor kellemetlen látogatóközpontoknak nagyon fontos szerepük van tehát, mert gyakran sokáig mellőzött vélemények kapnak hangot egy-egy korszakról, eseménysorról. Ezek a földrajzi helyhez kötött vagy virtuális emlékhelyek sokszor éppen a megőrzés, a felejtés megakadályozása céljával jönnek létre. Azért, hogy a huszadik század nagy traumáit, a világháborúkat, a holokausztot, a diktatúrákat vagy az erőszak egyéb formáit túlélők tapasztalata ne vesszen el a következő generációk számára.
A múlt borzalmaival való szembenézés, ezek felidézése általában fájdalmas élmény, azért is, mert a megidézett erőszakos múlt sok családot közvetlenül érintett generációkon átívelő traumát okozva. Az emlékezet térbelisége miatt a nehéz örökség helyszínei is hozzájárulhatnak az erőszakos múlt egyéni vagy közösségi feldolgozásához.
