Több száz kilométerre a lakott területektől, a rettenetes szibériai időjárási körülmények között a Gulag rabtelepeiről szinte lehetetlen volt megszökni. Az egykori rab, Balogh László azon kevesek közé tartozott, aki mégis többször megpróbálta.
1944 végétől 1948-ig a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg több ezer polgári lakost hurcolt el Gulag-lágerekbe. Az Urálon túli, ázsiai területekre az úgynevezett politikai foglyokat vitték, szovjet bírósági ítélet és koholt vádak alapján, ahol általában 7–11 évet töltöttek a magyar nők és férfiak.
Szerzőinkről
Murai András filmtörténész, kommunikációkutató, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense.
Németh Brigitta könyvtárostanár a Szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban.
A Gulag-emlékezettel kapcsolatosan túlélők leszármazottaival közel ötven interjút készítettek. A családi emlékezettel foglalkozó kutatás célja annak vizsgálata, hogy a szülők miért és hogyan adták, vagy éppen nem adták át a gyerekeiknek az itt szerzett traumatikus tapasztalataikat.
A témában megjelent ismeretterjesztő írásaik itt, itt és itt érhetők el.
Megszökni lehetetlen
A lágerekből a szökés lehetetlennek és értelmetlennek tűnt. Az egyik túlélő, Szabó László elbeszélése szerint: „Szökésre nem gondoltunk, az örök télben hová mentünk volna?! Ötszáz-ezer kilométer távolságban nem volt semmi. A biztos halálba szöktünk volna.” Interjúalanyunk, Farkas Károly, kinek mindkét szülője a Gulagon raboskodott, édesapja és édesanyja elbeszélései alapján hasonlóan vélekedik. „Elszökni nem volt érdemes, azért nem volt egyrészt, mert 1000 km-re is csak hómező volt, másik meg az, hogy a komik levadászták az embereket, mert pénzt kaptak érte. S ugyan annyit kaptak értük élve is, mint halva.”
A szigorúan őrzött tábort egy egykori fogoly így mutatja be. „A három méter magas kőfal tetején négyméteres rudakat, s azokon jó erős tüskés drótot helyeztek el. Minden második oszlopra erős fényű reflektorokat tettek. Különböző távolságban őrtornyok, a sarkokon golyószórós őrök voltak (...) A kőfalon belül, nyolc méterre húztak egy kisebb szögesdrót kerítést, s a közöttük lévő területen a talajt felásták, és elgereblyézték. Továbbá még egy kisebb szögesdrót kerítés is volt, árammal töltve.” A rettenetes időjárás miatt is lehetetlennek tűnt a szökés.
Télen hatalmas hófúvások voltak, gyakran magasabbra ért a hó, mint a drótkerítés. Simon Endre volt Gulag-rab feljegyzése szerint „ilyen esetben nem mentünk munkára, hanem leszedték a téli ruházatunkat, nehogy meg tudjon valaki is szökni. Ugyan hová tudtunk volna elmenni? Mégis volt olyan elkeseredett, szinte eszét vesztett fogolytársam, aki elindult a szögesdrót felé. Le is puffantották az őrök, belepte a hó.” S ha valaki mégis megszökött, kegyetlenül megtorolták. Lippert Ferenc a 9 évig Gulag-rab édesapjától ismeri a következő történetet. Több száz kilométerre voltak minden lakott területtől, de egy idős ukrán fogoly, mikor levelet kapott, hogy unokája született, megszökött a lágerből. „És a harmadik szökés után, mert háromszor szökött egymás után, egyre messzebb jutott, de mindig elkapták, végül felültették egy rönkfára meztelenül, 40 fokos hidegben és addig locsolták vízzel, míg le nem esett, meg nem fagyott.”
Több egykori fogoly is beszámolt arról, a szökött rabok, hogy az éhhalált elkerüljék, egymást ették meg. Az egyik rémtörténet szerint, mikor megszökött két fogoly, és már nem volt mit enniük, „az egyik ráfanyalodott, hogy megölje a társát, és elkezdje enni. Egészen addig ette, amíg már csak a feje maradt. Utána rájött, hogy nincs kiút, ezért föladta magát. Elhozták őt, és vele a fejet. Rátették egy farönkre. A mai napig nem bírom nézni, amikor a balatoni pavilonokban farönkre vésett vitorlást árulnak…. A szökevényt egyik lágerből a másikba hurcolták. Éjszaka a lágerbörtönben ült, a fejjel együtt. A reggeli meg az esti létszámolvasásnál kiengedték, és a fejet körbevitték elrettentésül.” Az emberevés története más túlélő visszaemlékezésében is szerepel. A csetényi Nagy Lajos unokájának, Pap Tibornak beszélte el lágerélményeit, ebben említ két szökött rabot, „akik elvittek magukkal egy litvánt, azért, hogy az úton megeszik, hogy éhen ne haljanak. Meg is ették. Aztán mégis elfogták őket.”
Térkép nélkül Szibériában
A 19 éves Balogh Lászlót 1945-ben a szovjet bíróság kémtevékenység vádjával ítélte lágermunkára. 11 éves rabságának leghosszabb idejét Szibéria legkeletibb részén, Kolima lágereiben töltötte. Több mint hatvan évvel később, 87 éves korában, kitüntetése alkalmából beszélt hosszabban a Dabas TV számára adott interjúban történetéről, s természetesen szökéseiről. Rabságának negyedik éve után szökött meg először, öt társával együtt, abban a reményben, hogy átjutnak Kínába. Nyolc nap után elfogták őket, ő megsebesült, átlőtték a karját. A lágerben „elvertek minket irgalmatlanul, ma is sokszor nagyon fáj a vesém, majd elítéltek 25 évre és halálbüntetésre.” A kivégzéstől azért menekült meg, mert éppen eltörölték a halálbüntetést, így a végeláthatatlanul hosszú fogság várt rá.
Talán épp kilátástalan helyzete miatt volt oly vakmerő, s megszökött másodszor is, ismét öt sorstársával. Lefegyverezték az őrséget, szereztek két géppisztolyt és két puskát. Térkép nélkül azonban fogalmuk sem volt, merre induljanak, mégis sikerült eljutniuk a Kolima folyóhoz. Közben lóháton és kis kétfedelű repülőgéppel keresték őket. A foglyok hat lovat vittek magukkal, levágták őket, hogy legyen mit enniük, de nyomukban volt a katonaság. „És itt a csoda, elmennek a lovasok, a lótetemek előtt elmennek, nyomozó kutyákkal. Jó, hogy akkor már megfagyott, de nem fogtak szimatot.” Átkeltek a Kolimán, és eljutottak egy szarvastenyésztő telepre.
Miután levágtak és megfőztek egy szarvast, eszkábáltak egy tutajt, amit azonban az erős sodrás miatt nem tudtak kormányozni, és fönnakadtak a folyó hordalékán. Miközben úsztak a partra, rájuk támadt a felfegyverzett katonaság. A tűzharcban megsebesült Balogh László barátja. „Négy japonca találta el. A japonca a vágott hegyű töltény. Mind a négy itt mellbe és ilyen csomóba volt a vatta a hátán. És élt. Odamentem hozzá, mondom neki Zsenka. Azt mondja, ne hagyj szenvedni, lőj agyon, kérlek. Sírtam, de menekülni kellett. Otthagytam. Később elvérzett. Nagyon bánt. Talán azért is hagyott az Úr életben, mert szándékosan én soha embert nem öltem. Nem is tudnék.” A hat fogoly közül a láger felszabadulását egyedül Balogh László élte meg. A többiek ott nyugszanak Kolimán.
Évtizedek után felszakadó emlékek
A Gulagról alapvetően két turnusban, 1953-ban és 1955-ben tértek haza a foglyok. Egy részük itthon további hónapokat volt kénytelen börtönben tölteni (Jászberényben 253 főt tartottak fogva), köztük volt Balogh László is, aki így csak 1956-ban szabadult. A Kádár-rendszerben a volt Gulag-rabokat megfigyelték, s annak ellenére, hogy 1963-ban rehabilitálták őket, többek operatív kartonját a nyolcvanas évek végéig vezették. Balogh Lászlóról 1958 és 1969 között F (figyelő) dossziét vezettek. Az állambiztonsági szolgálat tudott a szökéseiről, de az aktában olvasható feljegyzés az ő visszaemlékezésétől eltérően ismerteti a történetet: „Balogh és a banda többi tagja rátámadtak két kísérőjükre, akiket kővel megsebesítettek, elszedtek tőlük két géppisztolyt, 70 db éles lőszert és elbújtak. […] két vadásszal találkoztak, akiket kifosztottak, majd megöltek. […] Megtámadtak egy erdőgazdaságot, lovakat raboltak, élelmiszert és ruhát.”
Hazatérésük után a volt rabok társadalmi érvényesülése korlátozott volt, többen csak segédmunkásként helyezkedhettek el, azonban többségüknek sikerült alkalmazkodnia a körülményekhez, családot alapítottak, anyagilag biztonságot teremtettek – az átélt szörnyű élményeket azonban továbbra is magukban hordozták. Interjúinkban a leszármazottak gyakran jellemezték úgy a szülőt, mint aki egész életében cipelte a Gulag emlékének súlyos terhét. A Kádár-rendszerben tabutéma volt a szovjet lágerekbe hurcolt magyar kényszermunkások sorsa, a túlélőknek évtizedekre magukba kellett fojtaniuk összes sérelmüket, fizikai és lelki szenvedésüket. Balogh László a családjának a rendszerváltozás után mert részletesen beszélni lágertapasztalatairól. A családi emlékezetben főleg szökéseinek története maradt meg. Fia, Balogh Attila erre így emlékezik: „Azért mesélt, igazából legtöbbször a szökéseiről mesélt, hogy szöktek meg, meddig tudtak elbújni. 1 év volt a leghosszabb.”
Fél évszázaddal később azok a tettek, amelyek a szovjet diktatúrában, majd a szocializmusban a magyar hatóságok szemében súlyos bűncselekménynek minősültek, Balogh Lászlót a Gulag-túlélők legendás alakjává emelték. A volt rabok rendszeres összejöveteleinek is köszönhetően szökései vándortörténetté váltak a túlélők gyermekeinek körében is. Egyikük, Pregitzer Fruzsina így idézte fel személyét: „Balogh Laci bácsi egy renitens volt, amíg élt. A szökdöséseivel. Egy legenda volt a Laci bácsi. Nonkonformista.”
