Mindössze 11 hónapos volt az a csecsemő, akin John B. Watson és felesége kísérletezni kezdett a John Hopkins Egyetemen a 20. század elején. Kis Albert elméjébe félelmi reakciókat ültettek a hírhedt kutatás során. Milyen élete volt később annak, akit babakorában rettegni tanítottak?
A lélektan klasszikusai a terület iránt érdeklődők százezreit ejtik újra meg újra ámulatba. Történelmi jelentőségük abban áll, hogy a pszichológia alapkérdéseit helyezték egészen új megvilágításba. A válaszok keresése pedig korántsem ért véget: a technológia fejlődésével és a tudásunk gyarapodásával az események értelmezése napjainkban is élénken zajló folyamat. Mivel gazdagodott a tudomány egy baleset, egy betegség vagy egy gyilkosság szörnyű története által? Sorozatunkban a pszichológia leghíresebb esettanulmányait mutatjuk be.
Kis Albert félni tanul
Ezt a becenevet John B. Watson tudós adta annak a 11 hónapos csecsemőnek, akivel kísérleteit folytatta. A pszichológia behaviorista irányzatát alapító kutató az ingerek és rájuk adott viselkedéses válaszok közötti kapcsolatokat vizsgálta. Kollégájával és későbbi feleségével, Rosalind Raynerrel arra törekedtek, hogy fóbiás reakciókat hozzanak létre a kisbabában. Megfigyeléseik szerint hangos zaj hatására a kicsik automatikus félelmi választ mutatnak (összerándulnak, sírni kezdenek). Ezt a félelmi reakciót akarták klasszikus kondicionálás útján más ingerekkel társítani, ahogyan Pavlov tette azt a csengő és a nyálelválasztás tekintetében.
Kis Albert eleinte nem félt a patkánytól: simogatta a szőrét, érdeklődve figyelte az állatot. A későbbiekben Watson éktelen zajt csapott, amikor a rágcsáló megjelent – kalapáccsal ütögetett egy acélcsövet. Albert számára a kellemetlen hanginger és a patkány látványa összekapcsolódott, így egy idő után hanginger hiányában is félelmi reakciót mutatott a patkány közeledtére (pedig eredetileg kedvelte a rágcsálókat). A fóbia kezdett elhatalmasodni rajta: egyre több állatra, illetve szőrrel borított tárgyra kezdett kiterjedni a félelme.
Ki volt valójában a csecsemő?
Bár a mai napig több feltételezés él Kis Albert valódi kilétét illetően, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy egy William Barger nevű személy lehetett. William édesanyja szoptatós dajkaként dolgozott a John Hopkins Egyetemen, Watson és munkatársai székhelyén. Barger 2007-ben hunyt el, 87 éves korában. Az egyetlen élő rokona az unokahúga volt, akivel nagyon közel álltak egymáshoz. Ő arról számolt be, hogy William, akit mindenki Albertnek becézett, ki nem állhatta a kutyákat, amivel elég sokat viccelődött a család. Nem tudott arról, hogy lettek volna más fóbiái, vagy hogy részt vett volna bármilyen kísérletben.
Mit tanultunk az esetből?
Ma már biztosan nem lehetne elvégezni ehhez hasonló kísérletet. A morálisan elítélendő vizsgálat ráadásul kutatásmódszertani értelemben sem állta ki a tudományosság próbáját (egyetlen gyermek volt a kutatás résztvevője). Annyi pozitív hozadéka volt a kínzással is felérő procedúrának, hogy jött egy Mary Cover Jones nevű pszichológus, aki hallotta Watson Kis Albertről szóló egyik előadását. A terület egyik első női képviselője éppen az ellenkezőjére tudta felhasználni a kétes módon felgyülemlett tudást: segített egy Peter nevű hároméves kisfiúnak fóbiás tünetei enyhítésében. A jól dokumentált kísérlet jelentőségét csak mintegy 50 évvel később, az 1970-es években kezdte elismerni a tudománytörténet.
Érdekelnek más esettanulmányok?
38 személy nézte végig Kitty Genovese brutális meggyilkolását a saját otthona előtt. Miért nem avatkoztak közbe a szomszédai? A szörnyű bűntény szociálpszichológiai kutatások sorát inspirálta, ráadásul az archív anyagok utólagos értelmezéséből kiderül, nem is minden úgy történt, ahogyan a tankönyvekben olvashatjuk…
