Az otthon nem a tértől, hanem a térben lévőktől működő (vagy nem működő) dolog. Hajdu Szabolcs új filmjét nem véletlenül imádták a Cinefesten és Karlovy Varyban egyaránt.
Többször láttuk már ezt a drámai szituációt, filmekben is, amikor az egyik házaspár átmegy a másik házaspárhoz vendégségbe, és akkor ebben a szűk, intim közegben, ebben a párszemélyes térben bomlik ki a dráma. Ennyi egy jó író, jó rendező és jó színészek kezében épp elég ahhoz, hogy a film vagy színdarab megfelelően hasson, hiszen mindig mindenben az emberi történeteket és sorsokat keressük. Legyen szó a leggrandiózusabb filmalkotásokról, történelmi tablóról, dollármilliárdokból emelt díszletekről, a lényeg úgyis az, hogy szereti-e, megcsókolja-e, megmondja-e neki, kiderül-e, elhagyja-e, megöli-e vagy inkább megöleli.
Mivel a nézőt leginkább az emberi sorsok és viszonyrendszerek érdeklik, nem is érdemes túlcifrázni a dolgokat: Hajdu Szabolcs új filmje, az Ernelláék Farkaséknál pedig maga a (technikai) puritanizmus. Ahogy a velük készült interjúnkban Hajdu és alkotótársa-színésznője-felesége, Török-Illyés Orsolya elmesélték, a filmet rekordidő alatt, rekordkevés pénzből, ráadásul egyetlen helyszínen, saját lakásukban forgatták. Ez olyasfajta keretet ad az alkotásnak, ami – a görög drámák szigorú szabályaihoz hasonlóan – nemhogy korlátozza az alkotást, éppen hogy segíti a duzzadó erejű történetet bizonyos, a néző által könnyebben követhető szabályok alapján elmesélni. Minden más pedig, ami kívül esik a lakás határain, akár térben máshol (az ablakokon, ajtókon túli kintben), akár időben máskor (a gyermekkorban, egy éve, vagy a közelmúltban, vagy a mindennél bizonytalanabb jövőben) bizonytalan, ismeretlen, olyasvalami, amire félelmetes gondolni, amiről félelmetes beszélni, és bár vágynak rá, egyre félelmetesebb visszatérni belé. A lakás és benne az emberek az egyre fojtogatóbb légkör ellenére egy család, egy vacok, akik biztonságot nyújtanak egymás számára, még ha ez a biztonság nem is feltétlenül valós. Az együtt töltött idő alatt lépésről lépésre, szituációról szituációra derül ki, hogy az otthon nem egy tértől, hanem a térben lévő személyektől függ, és voltaképpen – rettenetesen bizonytalan egy dolog.
A Hajdu Szabolcs által játszott Farkas és felesége, Eszter (akit Hajdu felesége és filmjeinek állandó szereplője, Török-Illyés Orsolya alakít) Budapesten élik felső-középosztálybeli, kiegyensúlyozottan jómódú életüket. Van már egy közös gyerek (akit házaspár kisfia játszik), de mintha ez inkább távolítaná, mint közelítené őket. A párkapcsolatuknak arra a szintjére értek, amikor nem biztosak benne, hogy jobb-e együtt maradni, mint külön folytatni. De közben egzisztenciálisan függnek egymástól, kialakítottak egy közös életet, és az sem biztos, hogy nem az unalom, hanem a valódi szükség hajtaná el őket egymástól.
Abban a pillanatban viszont, mikor a film első perceiben a feleség felteszi a kérdést, hogy miért is vannak ők még együtt, becsönget az ajtón a húga, Ernella (Tankó Erika), háta mögött a teljes családdal: a férjjel (Szabó Domokos) és kamasz lányukkal (akit Hajduék másik gyereke, Hajdu Luca alakít). Ők a szebb jövő reményében Skóciába költöztek, és úgy mentek el, ahogy ilyenkor az emberek el szoktak menni: hogy soha többé nem jönnek vissza. A külföldi álomélet azonban nem jött be úgy, ahogy azt szerették volna, és úgy menekültek vissza az országba, hogy hirtelen nincs is hová menniük. Bizonytalan ideig maradnak Farkaséknál, és nem csak ez az időtartam, hanem ott-tartózkodásuk minden aspektusa is bizonytalan.
A túl kicsi helyen együtt létező hat családtag remek drámai alapanyag: úgy röppen el a film másfél órája, hogy szinte észre sem vesszük. Mint azt a rendező a nekünk adott interjúban is elmesélte, az alkotás folyamatos műhelymunka volt: a színészekkel együtt agyaltak a történeten, szituációról szituációra haladva, mindig a szereplők érzelmi logikáját, és nem dramaturgiai szükségszerűségeket követve.
A film szereplői tehát maguk írták a történetüket, és ettől válik elementáris hatásúvá az egész. Nyilván van egy csomó minden, amit ki lehet emelni ennél a bravúros alkotásnál, ahogy mi is megtettük: hogy milyen kevés pénzből milyen magas minőséget ért el, hogy a rendező-főszereplők saját lakásában forgott, hogy a saját gyerekeik is játszottak benne…
De az igazán döbbenetes a film brutálisan hétköznapi, mindenki számára ismerős érzelmi logikája. A színészek olyan problémákkal küzdenek, amikkel mi magunk a párkapcsolatainkban, családunkban: hogy ki mennyire tiszteli egymást; hogy meg tudjuk-e hagyni a szeretteinket olyannak, amilyenek, vagy megköveteljük, hogy az elvárásaink alapján változzanak; hogy mi van, ha egzisztenciális különbségek vannak a szűk családon belül; hogy mi van, ha már nem kívánjuk egymást és tudom hogy te mást kívánsz; mi van, ha szerepet játszok előtted, miközben pontosan tudom, hogy jól ismersz; felháborodok-e, ha lebukok a hazugságaimmal, és magamra leszek mérges, vagy rád.
A történet pontosan attól drámai, hogy nézőként tudom: ezek a leglényegesebb kérdések, és bár a konfliktusok úgy oldódnak meg (vagy fojtódnak el), ahogy az a mindennapokban is megtörténik, néha a körmömet rágtam izgalmamban, hogy egyik vagy másik szereplő ne kövesse el azt a hibát, amit én már elkövettem, vagy tudom, hogy a helyben elkövetnék. A kamera és a történetmesélés pedig olyan közel hozza mindezt a nézőhöz, annyira beleemel a szereplők intim terébe, hogy néha legszívesebben feszengve elfordulnék. De nem teszem, mert valahol mégis abban reménykedek, hogy majd ők fent a vásznon megmutatják, mi a megoldás, hogy majd ők, a film szereplői okosak lesznek. De nem azok: emberiek. Úgy rontanak el mindent, és úgy reménykednek a szeretetben, akárcsak te és én. Az Ernelláék Farkaséknál frenetikus, elementáris erejű alkotás, nem véletlenül imádták a Cinefesten és Karlovy Varyban egyaránt, és végre csütörtöktől itthon is játsszák végre a mozik: menjenek el és nézzék meg, amíg tehetik!
