Az Amy hosszú és nyomasztó film arról, hogyan lett egy apakomplexusos, ragyogóan tehetséges lányból apakomplexusos, szétcsúszott szupersztár.
Road to hell
Vannak azok az életrajzi filmek, amelyek nem fogalmaznak meg egyértelmű üzenetet arra nézvést, hogyan is alakulhatott volna a történet, ha nem az élet, hanem egy forgatókönyv alakítja azt. Asif Kapadia Amy – Az Amy Winehouse-sztori című dokumentumfilmje, amely a Vertigo Média jóvoltából mostantól a magyar mozikban is látható, egyáltalán nem ilyen. Az archív felvételekből, újságcikkekből, házi videókból, egyéni visszaemlékezésekből és kommentárokból összeálló, több mint kétórás film viszonylag hagyományos módon, kronológiai sorrendben meséli el Amy Winehouse nehéz útját egy tinédzserkori szülinapi bulitól egészen a temetéséig, a kettő között pedig sajnos mindössze 13 év telik el.
A film akkor is brutálisan elnyújtott, ha világos, hogy nemcsak a legfontosabb történéseken – lemezek, szerelmek, elvonók –, hanem apró, hétköznapi epizódokon keresztül akarja bemutatni a főszereplő énekesnőt. A klasszikus bukástörténetek dramaturgiáját idéző film bemutatja a barátokat, a családot, és azokat a rekonstruált pillanatokat, amelyek Amyt nemcsak a hírnév felé, hanem a lejtőn is elindították. A legtöbbet Amy Winehouse hangját halljuk, mintegy saját maga meséli el a róla készült filmet.
Füvezni és dalokat írni
Az alapképlet egyszerű. Van egy ragyogóan tehetséges tizenéves lány, aki nem bírja feldolgozni a szülei válását, és elég zűrös kamasz lesz. Saját bevallása szerint 13 éves korától semmi másra nem vágyott, mint hogy legyen egy saját lakása, ahol egész nap füvezhet és dalokat írhat. Ez viszonylag korán meg is adatott neki. Sajnos azonban a fűből elég hamar heroin, kokain és crack lett, a dalok pedig egyre ritkultak, pedig jól érzékelhetően a zene és a zenélés voltak, amiket Amyt valóban szenvedélyesen szeretett.
A film sarokpontjai Amy se vele-se nélküle kapcsolata Blake Fielder-Civillel, a Back to Black lemez keletkezése és zajos sikere, valamit a családjával – különösen pedig apjával, Mitchell Winehoussal – való ellentmondásos kapcsolata. A család egyébként már tavasszal kiakadt a filmen, mert szerintük az egyoldalúan és manipulatívan mutatja be a viszonyokat. Egyszerűbben fogalmazva, pénzre és hírnévre éhes seggfejeknek ábrázolja a családot és főleg Amy apját, aki inkább a lánya drogfüggőségéről sem vesz tudomást, csakhogy elküldje még pár koncertre, ahol magas a gázsi.
Drogok nélkül minden unalmas
Hasonló a helyzet Blake Fielder-Civil esetében is. A camdeni kezdetek úgy tűnnek fel, mintha a 2000-es évek elején népszerű angol sorozat, a Skins szereplői lennének, akik a meg nem értettség, az elbaszott családok és a sivár, kispolgári hétköznapok elől együtt menekülnek a drogok és a véget nem érő bulik világába. Ez nagyjából 10 percig működik is. A néző eleinte szinte drukkol nekik, hiszen ki ne érezte volna magát már egy Janis Joplin-dal hősének. Azonban elég gyorsan kiderül, hogy Kapadia a későbbi férjet is a családhoz hasonlóan kezeli, vagyis erőteljesen hangsúlyozza felelősségét abban, hogy Winehouse nagyon hamar nagyon rossz állapotba került. Ha Mitch Winehouse egy pénzéhes seggfej, Fielder-Civil szimplán csak egy seggfej, akinek jól jön ugyan a hírnév és a pénz, amely a csaja révén neki is jut, inkább azonban saját gyengeségét és függőségét akarja megtámogatni azzal, hogy Winehouse függőségeit erősíti.
A film második harmadától, leszámítva néhány valóban dicsőséges pillanatot, egyre szaporodnak azok a jelenetek, amelyeket nézni is kínos, és nem azért, mert rosszul van megvágva. Dicsőség és függőség legjobban talán a Grammy-győzelem estéjén keverednek egymással, amikor Winehouse úgy nyer öt Grammy-díjat, hogy nem lehet ott a helyszínen, mert a drogbalhék miatt nem engedik be az Egyesült Államokba. És itt hangzik el a film egyik legmegrázóbb mondata is, amikor Winehouse azt mondja a barátnőjének, hogy drogok nélkül minden olyan unalmas. Az Amy ebből a szempontból elég didaktikus film: a jó pillanatok ugyanis általában a tiszta pillanatok is egyben, amikor remény van arra, hogy Winehouse felül tud emelkedni saját démonjain, és nem győzik le függőségei. Persze a moziban ülve már tudjuk a sztori végét.
Bár az Amy klasszikus hanyatlástörténet, valami olyasmit is sugall, hogy Winehouse nem pusztán egy meg nem értett zseni volt, aki nem hagyta hogy megmentsék – ezt a mondatot film szinte Mitch Winehouse szájába adja. Hanem sokkal inkább egy olyan zseni, akit senkinek nem állt érdekében megmenteni. Winehouse ugyanis csak színpadon volt zseni, bár ott sem mindig fegyelmezett, lásd a rengeteg elmaradt koncertet, az életben inkább csak labilis. Persze ez önmagában nem egyedi történet, Kapadia azonban mindent elkövet, hogy ez a film nézőjének is teljesen világos legyen. És valószínűleg ez a legnagyobb hibája is. Mert miközben elismerésre méltóan nagy anyaggal, rengeteg emberrel és számos nézőponttal dolgozik, nem adja meg a nézőnek a szabad értelmezés lehetőségét, ahogyan azt sem, hogy elgondolkodjon az okok és okozatok bonyolult összefüggésein, amelyek végül ezt a valóban szikrázóan tehetséges embert olyan korai sírba tették.
Amy Winehouse élete önmagában egy olyan tragédia, amelyet nem kell nagyon magyarázni, miközben a tanulságai nem világosak, azon kívül, hogy a drog rossz, a lesifotósok pedig erőszakosak. Fogalmam sincs, hogy milyen ember Amy Winehouse apja, ahogyan arról sem, hogy milyen viszonya volt az énekesnőnek az anyjával vagy a legjobb barátaival, azonban nem is dolgom azonban eldönteni, ahogyan a filmnek sem. Az egész anélkül is elég szomorú.
