A magyar irodalom leglényegesebb rendezvényének tartják a Tokaji Írótábort. Itt ajánlott, hogy egy írónál mindig legyen néhány raklapnyi a saját könyvéből, mert sosem tudhatja, mikor jön a nagy Ő. Pedig a mai írók már csak egymásnak írnak. A táborban megismerkedtünk Szusival, az időnként földön heverő helyi részeggel, majd utána, egy borkóstolón finoman megtanítottak minket arra, hogy ne lopjunk poharat. Egy fiatal író kalandjai a rossz borral és a szakmájával.
A Budapestről érkező írók, költők, műfordítók a fél nyolcas vonattal indultak, hogy a 11 órai megnyitóra időben érkezzenek, így augusztus 11-én egy egész vagonnyi szellemet szállított a MÁV Tokajba. Nem is késett senki.
Bókot és kritikát is old a bor
Tokajban az Írótábor hivatalos megnyitójára a Tokaj-hegyaljai vidéken híres Rákóczi-pincében került sor, ahol köszöntőjében Májer János polgármester elmondta, hogy az előző rendszer megszorításai nem hagytak nyomot Tokajon, rendelőt és óvodát adnak át hamarosan, a tokaji bor pedig változatlan: „ha szétnézek a teremben csak igazi, hiteles írókat látok, nem pedig egy rendszer bértollnokait”.
Mezey Katalin a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke szerint a tábor a magyar irodalom leglényegesebb rendezvénye, hasonló színvonalas seregszemlét nem tartanak máshol: „ilyen módon legalább a tudatunkban összeforrasztható egy feldarabolt ország”. A bókokat és a kritikákat egyformán oldotta a bor, mely egyfajta kulturális katalizátorként funkcionált az írók között. Érdekes, hogy ránézésre meg lehet állapítani valakiről, hogy irodalmár: valahogy sugárzik belőle, rá van írva az arcára. Nem csodálkoztunk, amikor mindenkiből előkerült a borszakértő, a fény felé tartott és enyhén oldalra döntött poharak fölött gyakran repkedtek a „kerek tanninok” és a „könnyű, elegáns savak”.
Borpenész a csilláron
Sokan úgy tartják, hogy borvidéken dőreség sört inni, mi is megfogadtuk, hogy legalább három napra elfelejtjük, és csak bort iszunk, pedig néha jól esnek a pocsolya minőségű fesztiválsörök is. De ezúttal a bor csak másodlagos esemény. A Tokaji Írótábor az egyik legrégibb rendezvény, amely már 38 éve folyamatosan a hazai kortárs írók találkahelye és vitafóruma. Az idei banzáj a Sokágú síp – A magyar irodalom égtájai címet viselte, a tanácskozás házigazdái pedig a határon túl élő és alkotó magyar írók.
A magyar irodalom más és más történelmi, társadalmi és kulturális kölcsönhatások közepette jött létre, fejlődött és élt az utóbbi kilencven évben. Az elmúlt évtizedek és a jelen eredményeit, közös feladatait tekintették át az idei Tokaji Írótábor előadásai és a munkacsoportokban folytatott beszélgetések, viták. Tanácskozások és plenáris ülések váltották egymást, terítékre került a magyar nyelv Kárpát-medencei helyzete, csakúgy, mint a magyar könyvkiadás és a pályakezdő fiatalok helyzete. A szünetekben számos kiváló borpince várta a kitikkadt szellemi atyákat és anyákat. A központban felfedeztünk egy olyan borpincerendszert is, amiben a legpallérozottabb elme is simán eltéved: a helyiség vendéglátó részébe nem hatolt be a napfény, és még a rusztikus csillárról is borpenész-füzérek lógtak.
Versek és gólok a Veresszekérben
Lakosztályunkat a patinás Tokaji Ferenc Gimnázium Kollégiumában kaptuk. Egyetlen szobatársunknak sosem láttuk az arcát, csak a hangját hallottuk, mert valahányszor bementünk, mindig a paplan alatt feküdt és onnan kérte, hogy oltsuk már le a villanyt. Az első nap legvégén felolvasó estet szerveztek a közeli Veresszekér Borozó-Söröző udvarán, de többek bánatára - vagy örömére - pont aznap zajlott valami meccs is, így olykor hangos Góóóól! – felkiáltások épültek be a balzsamos éjszakában szálló verssorok közé. Viszonylag hamar lefeküdtünk, mert az első napi borfogyasztásunk megközelítette az éves átlagot, de álmunk mégsem volt felhőtlen, mert hajnali háromkor a nyitott ablak alatt egy lány sírt, csuklott, vagy nevetett - ez nem derült ki. Szobatársunk úgy védekezett a forró éjszaka ellen, hogy X-alakban elterült a valamivel hűvösebb linóleumon.
Szégyen, ami szégyen, de a második nap sörözéssel indult. Talán a borban pácolt szervezet követelte, talán a hőség miatt esett jól. Ajánlottak ugyan két pincét is, de mindkettőben csalódtunk, mert pancsolt, cukrozott vackot adtak: „ez nem volt mindig rossz hely, tavaly ebben a fajta borban még volt dimenzió, de idén valahogy kiveszett belőle, csak a cukrot meg a hozzákevert alkoholt érezni" – panaszkodott egy műfordító, miközben titkon a betonra öntötte maradék borát. Viszont itt még a legrosszabb lőre is elmegy fröccsnek.
A leghitelesebb bort a városközpontban álló Rákóczi pincében találtuk, ami csak azért volt üres, mert mindenki azt hiszi, hogy itt a legdrágább minden – pedig olcsó és minőségi borok várják a torkokat, talán megbízhatóbban, mint a pincék, melynek gazdái még a legtapasztaltabb írókat is hajlamosak madárnak nézni. Nem szívesen nyitják meg a kapukat három embernek. Árnyas lugasokban beszélgettünk írókkal, akik bizalmasan elárulták, hogy számukra az Írótábor elsősorban kapcsolatépítés: ezért hurcolja mindenki a saját könyvét a hóna alatt. „A mai írók már csak egymásnak írnak” – ütötte meg fülünket a megszökött mondat egy szomszédos asztalnál. És tényleg: nevek és pillantások repkednek. Suttogások, mutogatások: „Odasüss, ott van XY!” A klikkesedés is törvényszerű volt: mesterek és tanítványok külön-külön.
Szusi reggel még nem volt hulla
A második estére beígért borkóstoló előtt a Tisza-partra terveztünk sétát, amikor egy hullába botlottunk, aki keresztbe feküdt az úttesten. Az illető első pillantásra tűnt csak tetemnek, ugyanis később kiderült, hogy a közelben tomboló Deák Bill koncert egyik delirium tremens-díjas végzőse, aki feladta az alkohollal folytatott küzdelmet és kiterült a földön.
Mivel valami motoros találkozó is zajlott éppen a városban, jobbnak láttuk mentőt hívni, mielőtt a Pokol Angyalai kivasalják, és valóban hulla lesz. Meglepetésünkre a kiérkező orvosok név szerint ismerték már az urat: „Ejnye, Szusi, hát mit csináltál már megint?” A tervezett sétánk rövidebbre sikerült, de nyugodt lélekkel bíztuk a mentősök gondjaira az alapos gyomormosás elé néző Szusit.
Az esti borkóstolón Petercsák György birtokigazgató, a Sauska Tokaj Borászattól elmondta, hogy sajnos az idei termés 30%-át elvitte a lisztharmat és a peronoszpóra, ám mindezek ellenére mégis lehet egy jó évjárat majd belőle. Még a szlovákiai borvidékről is ide járnak borért, mert ott szinte az egész termést elvitte a baj.
A borkóstoló után feltettük magunknak a kérdést, hogy ezeket a kiválóságokat miért nem tudják a helyi pincék kínálni, és hol lehet beszerezni ilyesmit? Vagy egyből megy külföldre? Talán a sorozatos precedensek inspirálták a borkóstoló zárszavát: „Pohárgyűjtők kíméljenek!” - ilyet először toltak elénk minőségi borkóstolón, különösen szokatlan volt, hogy mindezt irodalmárok arcába nyomták. Az írókon, költőkön túl az esti szúnyoginvázió is főszerepet kapott, melyhez ajánlott koktél a 'szamorodni OFF-riasztóval' volt.
Estére nagyon eldurvultak a dolgok - talán a bortól, talán a sörtől - mert egyes írók képesek voltak hajnalig sakkozni.
Az utolsó nap koszorúzásra ébredtünk, majd Szőcs Géza kulturális államtitkár Széchenyi emléktáblát avatott a gimnázium emlékparkjában. A záró fogadás előtt már csak sört fogyasztottunk, majd csomagoltunk és mentünk vissza Budapestre a húsz percet késő vonattal. Péntek 13. bejött, mert még a késés dacára is két órát vesztegelt vonatunk. Kellemes emlékekkel, vidám írókkal és könyörgő májjal hagytuk magunk mögött a szépséges hegyalját.
