Több ezer fontos ruhákat dobáltak a földre

Zanza!

Mi történik a magyar divattervező tanoncokkal a külföldi ösztöndíj során? A Londonból nemrég hazatért Havancsák Terézzel és Kovács Adéllal beszélgettünk lusta, de egoista csoporttársakról, a magyar és angol oktatás különbségeiről, a divatbloggerekről és arról, hogy mitől hihetetlen egy Dior Homme öltöny.

A végzős divattervezők büszkén szokták feltüntetni önéletrajzukban, hogy milyen külföldi egyetemeken jártak ösztöndíjjal, azonban a kinti tapasztalataikról ritkán, csak egy-két mondatban esik szó. Kapóra jött, hogy a Kepp Showroom kollektívájának két tagja nemrég érkezett haza a külföldi útjáról, így gyorsan utána is jártunk a kérdésnek.

Minden évben kijut néhány MOME-s diák a London College of Fashionbe. Hogyan lehet megszerezni egy ilyen ösztöndíjat? Gondolom, nem csak a jegyek átlagát nézik.

Kovács Adél
Kovács Adél

Kovács Adél: Ez az Erasmus-program része, portfólióval lehet pályázni. A MOME kapcsolatban áll a LCF-fel, ami egyébként egy fizetős rendszerű iskola, nem úgy, mint nálunk az egyetem, de így is kijut évente egy-két ember.

Ott milyen szakot választottatok?

Havancsák Teréz: Olyan szakra mentünk, ami itthon nincs. Férfiruhára jelentkeztünk, korábban a MOME-ről még nem ment oda senki. Mindkettőnk nevében mondhatom, hogy jól választottunk.

Miért volt ez számotokra érdekes? Feszegetni akartátok a határaitokat?

KA: Igen, valami mást kipróbálni.

HT: Persze itthon is készíthetünk az egyetemen férfiruhát, de odáig még nem jutottunk, most pedig adódott a lehetőség, hogy olyan csoportba járjunk, ahol csak ezzel foglalkoznak. Az volt a tapasztalat, hogy másabb úgy gondolkodni, hogy azt egy férfi hordja.

KA: Ezt tényleg nem tudjuk felpróbálni, kicsit nehezebb azonosulni vele. De pont ettől volt izgalmas.

Milyen feladatok voltak?

KA: Egy trimeszterre szólt az ösztöndíj, a mostaniban épp csoportos feladat volt. 6 fős csoportokba osztottak minket, mi is külön kerültünk. Szuperhősöket kaptunk inspirációként, de azt sem mi választottuk. Én Iron Mant kaptam, és pont akkor jött ki a film második része, úgyhogy el is mentünk megnézni. Ha valami távol áll tőlem, akkor ez a téma teljesen, de jó volt, mert beleéltük magunkat.

HT: Nekem Silver Surfer jutott a Fantastic Fourból, aki igazából egy ezüstszínű test és ezüstszínű szörfdeszkán járja a galaxist.

Ezeknek a karaktereknek kellett ruhát tervezni?

KA: Nem jelmezt kellett csinálni. A tervezési feladat össze volt kötve egy marketing-elemzéssel, kutatással. Gazdaságilag is ki kellett találni a dolgot: kinek ajánljuk, milyen életkorú, mennyit költ. Kicsit jobban ráment arra, hogy ez egy használható, eladható projekt legyen. Az üzleti része teljesen fel volt építve. A végén kijött egy csomag, hogyha ebből márkát akarnánk csinálni, milyen lenne. Tényleg le lehetne gyártani.

HT: Nem csak terveztünk a vakvilágba, hanem pontról pontra meg kellett határozni, hogy ezt ki és hol fogja vásárolni, mik a versenytársak és a teljesen különböző márkák. Mindenről gyűjtést kértek, grafikonokat, üzletekben kellett kutatni. Még arról is, hogy a lehetséges vásárló mit olvas. Logó is készült. A ruhatervek mellett egy 50 oldalas dossziét is be kellett adnunk.

Ez már majdnem annyi, mint egy szakdolgozat.

HT: Igen, csak azért erre hatan voltunk.

A nagyobb csoportban való munka mennyire volt újdonság?

KA: Van a MOME-n is csoportos feladat, de persze különböző nemzetiségű és látásmódú emberekkel ez más.

Havancsák Teréz
Havancsák Teréz

HT: Mire itthon odakerülünk, addigra elég jól ismerjük egymást 4 év után. Ott pedig odamentünk és rögtön megkaptuk a csoportot – még azt sem tudtuk, egymást hogy hívják. Persze úgy kezdtük a munkát, hogy a második találkozóra mindenki vitte, miket csinált addig, hogy lássuk, ki miben erős. Olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akikkel nem feltétlenül vagy egy véleményen, ízlésen, különböző karakterek vagytok.

KA: Én is azt éreztem, hogy mások voltunk teljesen. Jó tapasztalat volt, de ennyi idő pont elég volt az ebből adódó vitákból.

Akkor nyilván azt is meg kellett tanulni, hogy a saját elképzeléseiteket hogyan vigyétek keresztül.

KA: Abszolút. De mindenre nagyon komoly briefeket kaptunk, például volt egy olyan pszichológiai része is, hogy hogyan mondd meg a másiknak a véleményed, anélkül, hogy megbántanád.

HT: Könyveket kaptunk, eleve levetítettek nekünk egy gyűjtést, arról, hogy a világban melyik tervezőt inspirálta ez a téma, vagy melyik ruhadarabot egy másik. Nem bíztak a véletlenre semmit. De nagyon fontos volt, hogy azt is értékelték, mennyire tudsz csapatban dolgozni. Hogy ne az legyen, hogy a te véleményeden kívül más nem juthat szóhoz.

Mi férfin voltunk, de ha a ruhára odarajzoltunk egy mintát, az nem tetszett a tanároknak – azért, mert ott akkor az nem a te dolgod, hanem a csapattársadé. És lehet, hogy ő két hónapig egy mintát sem adott oda, attól függetlenül te voltál leszúrva. Nagyon komoly szabályok voltak, és azt láttuk, hogy abszolút az életre nevel: hogy milyen lehet egy nagy cégnél dolgozni.

Ez a nagyon tudatos pozicionáló, felkészítő része nincs meg itthon az oktatásnak.

KA: Igen, de azért, mert nincs meg ennek a saját őrületes méretű iparága. Senki nem néz furcsán, ha azt mondod tervező vagy, ott ez olyan, mintha bankban dolgoznál.

HT: És rengetegen járnak abba az iskolába. Akárhogy is nézzük, mi itthon négyen-hatan vagyunk egy szakirányon. Egész más, családias a légkör, bármikor beszélhetsz a tanárokkal. Foglalkozik veled, ismer négy éve, érdekli, hogy hol tartasz. Ott nem törődnek veled: egy héten kapsz 20 percet a csoportoddal, és ha letelik, küldenek is ki. Ha kérnek hat tervet, és te mutatsz tizenkettőt, lesöprik az asztalról, hogy ők nem ennyit kértek: mutasd azt a hatot, amelyiket a legjobbnak tartasz. Nem dicsérnek meg azért, hogy esetleg többet dolgoztál vele.

Végül elkészültek a ruhák is?

HT: Igen, egy mini-kollekciót kellett csinálni. A férfiruhásoknak hat teljes öltözetet kellett, a surface textile-csoportnak pedig csak egyet. Annyi volt előírva, hogy használnunk kellett a másik csoport által tervezett mintát vagy kötést, amit ők kidolgoztak. Az én Silver Surfer ruhámon rétegezéssel játszottunk. Azt találtuk ki, hogy azáltal, hogy az ezüst testről minden, ami rávetül, visszaverődik, nagyon színes is tud lenni.

KA: Mi high-tech anyagokat használtunk, új technológiás, furcsa anyagokat. Nekünk olyan mintát nyomtak, amik a számítógépek áramköreiből indultak ki.

A csapat mennyire volt nemzetközi és hogyan viszonyultak hozzátok?

HT: Itt csak mi voltunk Erasmusosok. Nálunk szinte csak fiúk voltak, de nagyon kedvesek voltak, mindent megmutattak, az anyagboltokat, stb. De tényleg nagyon nagy élmény és lehetőség volt.

Mennyire lehetett kapcsolatokat építeni az iskolában?

KA: Nem nagyon találkoztunk más szakosokkal. Biztos lehet, de kevés volt erre az idő.

Mennyire készültetek rá arra, hogy Londonba mentek és ebből minél többet kihozzatok?

KA: Voltak terveink, hogy miket akarunk megnézni, kutattunk állandóan, hogy minél több mindent lássunk, ne hagyjunk ki semmit. Velem kijött a barátom, aki egy divatmagazinhoz ment gyakornoknak. Általa nagyon sok programra, sajtóeseményre elmehettünk, például így jutottunk el a Margiela életmű-kiállításra. És én is kipróbáltam a gyakornokoskodást, az is nagyon izgalmas volt.

Ez hogyan történt?

KA: Több helyre elküldtem a portfóliómat, hogy keresnek-e internt. Mivel a kinti diákoknak ez be van építve az órarendjébe, ezért nem nagyon volt esélyünk, mert előre betelnek a helyek. De aztán pár helyről behívtak interjúra, és végül Marios Schwab stúdiójában dolgoztam egy kicsit.

Ezt hogy kell elképzelni, mit bíznak rád?

KA: Nagyon vegyes volt. Bemintázni dolgokat, befesteni cipzárakat, elmenni varrodába vagy anyagért. Ott még az új generációs tervezők alá is minimum 10 fős csapat dolgozik. Van olyan cím, hogy 'production manager', aki csak azért felel, hogy annyi méter anyag menjen ki a varrodába, amennyi tényleg kell. A stúdióban csak a mintakollekció készül, a gyártást is más csinálja.

Mik voltak az iskolával kapcsolatban a legfontosabb tanulságok?

HT: Nekem a gyakorlattal kapcsolatban az, hogy mindent időben kell elkezdeni, mert bár sok helyről visszaírtak, hogy nagyon jó a munkám, de nem volt már hely. És az, hogy magam jobban előtérbe helyezzem. A kinti diákoknak ez természetes, plusz őket nyomják az iskolából is.

KA: Én teljesen önbizalommal telve jöttem haza, mert rájöttünk kint, hogy nagyon jó tudásalapunk van. Amikor ki kellett választani, melyik ruhákat varrjuk meg, hatból öt az én tervem volt, ez nagyon jó érzés volt. És hogy boldogulnánk akkor is, ha később visszamennénk, még úgy is, hogy esetleg nem beszéljük olyan tökéletesen a nyelvet.

HT: Egyébként az iskola felszereltsége is elképesztő. 500 varrógép, hatalmas IT-terem, lehetett kölcsönözni MacBookot. Külön emberek vannak arra, hogy segítsenek a Photoshopban, vagy leellenőrzik, hogy jól van-e megírva a dolgozatod.

KA: Külön vágószoba, külön terem csak világító asztalokkal. Mesebeli volt. De azért mi felnőttünk ezek nélkül is, a hiány kreatívabbá tesz.

És mik voltak a legjobb élmények?

HT: Az egyik csoporttársam privát bemutatóján ott volt például Sarah Jessica Parker és gratulált neki. Mi nem találkoztunk vele, de utána megkérdeztük a srácot, hogy milyen. Csak legyintett és annyit mondott: „Öreg.”

KA: Aztán vicces volt még a Dover Street Market kiárusítás is. Odamentünk nyitásra, beálltunk a sorba, de kiderült, hogy a sor még egy egész háztömböt megkerült és még egy udvaron keresztül is folytatódott. Nagyon jó hangulat volt várakozás közben, lehetett kávét rendelni, senki nem tolakodott. Jöttek közben bloggerek, akik lefotózták, akik csinosan voltak felöltözve. Csak néztük, hogy a több ezer fontos ruhákat hogy húzták-nyúzták, a földre dobálták le, utána onnan próbálták fel.

Az is nagyon jó, hogy ott élőben meg tudod nézni a nagy tervezők kollekcióit a boltban, meg tudod fogni, megnézni a varrást, és közben nem néznek ki a boltból. Ez is nagyon inspiráló volt, mert szeretem a szép részleteket.

HT: Hihetetlen mondjuk megfogni egy Dior Homme öltönyt. Az az érzés, amikor megfogsz egy anyagot és nem hiszed el, hogy ilyen létezik, mert annyira gyönyörű. Így könnyű megérteni, hogy miért kerül annyiba, amennyibe.

KA: De ezt a stúdióban is megtanultam, hogy miért annyi az annyi. Nagyon sok munka van egy 30 darabos kollekcióban is.

Gondolkodtok azon, hogy később kimentek még valahova?

KA: Még hátravan a diploma év, de én mindenképp ki szeretnék menni utána Párizsba. Megtapasztalni, hogy milyen egy igazi nagy cégnél, hogy működik, milyen infrastruktúra van.

HT: Én még nem tudom hova, de jó lenne.

Blogmustra