Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A halál ma már jóval több embert ér kórházban, mint saját otthonában: hogyan látják a haldoklás folyamatát az ott dolgozók, és mire számíthat az, akinek szerettét az utolsó napokban intézményben ápolják? Cikksorozatunk a halálról ezeket a kérdéseket járja körbe.
A halál mindannyiunkat foglalkoztatja, mégis ritkán beszélünk róla nyíltan. Elsőre tűnik csak paradoxnak a tény – valójában olyan messzire kerültünk már attól a természetes hozzáállástól, melyben a haldokló és a halál is a családok életének része volt még száz éve is, hogy cseppet sem csoda a sokszor félelemből eredő tartózkodás. Cikksorozatunk a halál témakörét azok szemszögéből járja körbe, akik sokszor utolsó napjaikban kísérik, ellátják a betegeket: orvosok, nővér, mentős beszél arról, milyen is a halál a valóságban.
A kórházban is ápolhatja a haldoklót a hozzátartozó
Ha krónikus belgyógyászati betegség következtében megtörténő kórházi halálról beszélünk, az alapvetően háromféle környezetben következhet be, mondta el a Díványnak Judit, aki több budapesti kórház belgyógyászaként dolgozott már, innen ered rálátása a témára. A következő lehetőségek képzelhetők el:
- Speciális hospice-osztályokon zajló ellátás, ide azonban nagyon nehéz bejutni, főleg tumoros betegek élet végi ellátását nyújtják.
- Rehabosztályok, ahova általában nem otthonról, hanem aktívan ellátó osztályról kerülnek be a betegek.
- Aktív ellátást nyújtó osztályok, mint egy belgyógyászati osztály is.
Judit tapasztalatai a belgyógyászatokról származnak: azt mondja, ha tudják, hogy egy betegük már a búcsúra készül, itt a hozzátartozók nagyon sok időt tudnak vele tölteni.
„A Covid előtt a látogatási időt rugalmasan kezeltük mindenki igényeihez alkalmazkodva: sokszor reggeltől estig ott tudtak lenni, az éjszakás nővér kérte meg őket, hogy menjenek haza.
Ritkán, ha már olyan állapotban volt a beteg, éjjel is vele maradhattak.
Volt olyan, akit egy családtag gondozott folyamatosan, de olyan is volt, hogy megjelent a nagycsalád – ezt is kezelni kellett, ketten maradhattak, a többieket megkértük, máshol várakozzanak mindenki nyugalma érdekében” – meséli Judit, hozzátéve, hogy a koronavírus idején mindez nagymértékben korlátozódott, és teljesen nem is állt még vissza, szigorúbbak a látogatási szabályok, mint annak előtte voltak.
„Nekem nagyon jó tapasztalataim is vannak ugyanakkor a hozzátartozókkal. Aki valóban ápolni akarja a hozzátartozóját, azzal jól lehet együttműködni. Van olyan is, aki végül inkább hazaviszi a beteget, otthon ápolja – ebben is tudunk segíteni” – fogalmaz.
Félünk a halált otthon fogadni
Sokan ugyanakkor nagyon félnek az élet végi otthonápolástól a tapasztalatai szerint.
„A halált száz éve bevitték a kórházakba, holott azelőtt természetes volt, hogy ez is otthon történik. Most megijedünk, hogy mi lesz, hogy segítenünk kell, pedig itt nem segítségről, hanem inkább kísérésről van szó. Van, aki jól bele tud helyezkedni ebbe a helyzetbe, ha van ideje felkészülni” – mondta el a belgyógyász, akit sokszor kérdeznek hozzátartozók arról, mire számítsanak, mi fog szerettükkel történni: erre a kérdésre ugyanakkor nagyon nehéz válaszolni.
„Nem lehet megmondani, hogyan fog lezajlani az egész, olyan széles a paletta. A legtöbben attól félnek, hogy fájdalmakkal kell majd megküzdeniük, miközben nem tudnak saját eszközeikkel segíteni a haldoklón. Én ezért elmondom, mit tudnak érte tenni. Etetni, itatni, ágyazni, fektetni, beszélgetni. És arra is fel kell készíteni a hozzátartozót, hogy a halál nem mindig »jó szagú« – előfordulhat bepisilés, a hányás is.
Az is fontos, hogy ne ijedjenek meg a hirtelen változásoktól,
legyen kivel felvenni ilyenkor a kapcsolatot, tudjanak tanácsot kérni orvostól vagy kórháztól” – sorolja Judit. Véleménye szerint ugyanígy félnek sokan feleslegesen attól, hogy nem tudnak majd különböző fájdalomcsillapítókat beadni a haldoklónak – ha valaki tablettát már nem tud bevenni, de nyelni még képes, cseppekkel is megoldható ez, illetve tapaszokat is lehet alkalmazni, és kúpokkal is lehet fájdalmat csillapítani.
„Ebben az életszakaszban már a kórházban is másként tekintünk a betegre: a terápia élet végi ellátásnál más, inkább a komfortra törekszünk” – teszi hozzá.
És vannak persze olyanok is, akikben az otthon ápolással szembeni ellenállás azért alakul ki, mert nem érnek rá a beteget ápolni, dolgozniuk kell. A doktornő szerint mindig az a jó, ha sikerül egyensúlyt találni, mert a hozzátartozónak az sem jó, ha kizsigerelve önmagát kell egyszerre a kórházban és munkahelyén is helytállnia.
Egy nővérnek nem kell ott ülnie a haldokló mellett
„A kórház bizonyos szempontból jó hely a halálra, bizonyos szempontból viszont nem. Ha egy idős embert szakítunk ki megszokott környezetéből, az rossz, bár előfordul, hogy valakinek jobb a kórházban, mint otthon lenne” – mondja Judit.
A haldokló kísérésére azonban egy nővérnek vagy orvosnak sokkal kevesebb ideje és lehetősége van, mint a hozzátartozónak lenne
– de arra a haldoklónak a belgyógyász szerint igénye sincsen, hogy egy vadidegen üljön mellette negyedóráig, kezét fogva.
„Fontosabb az, ha óránként öt-hatszor rápillant, megnézi, hogy van, szeretne-e enni, nem kell-e tisztába tenni. Egy családtaggal más az, ha az ágy szélénél ül, egy idegennel kapcsolatosan erre a betegnek sincs igénye” – vélekedik a doktornő, aki azt mondja, bár sok halált látott, de szinte mindegyikre emlékszik a mai napig is.
„A hozzátartozók meg szokták kérdezni, hogy halt meg a beteg.
Elbeszélgetek velük, elmondom, mi történt, lehetőleg a szép és jó dolgokat, mert ilyenkor már a hozzátartozó lelkére figyelünk.
Mindig érdeklődnek arról, békésen halt-e meg szerettük, meg kell őket nyugtatni” – mesélte.
