Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Életbölcsességek tucatjaiban szerepel jelképesen egy olyan orvosi eljárás neve, melyet évszázadokon keresztül tartottak a legtöbb bajra gyógyírnek. A bizarr módszerben rejlő hátrányokat csak az elmúlt száz év során ismerte fel az emberiség, de addigra százezrek halálát okozta a tudatlanság.
A középkori egészségügyi ismereteknek köszönhetően olyan orvosi eljárások terjedtek el Európa-szerte, mint például a purgálás, a köpölyözés, az érvágás vagy a klizma. Ebből kettőt, a klizmát és a köpölyözést ma is több helyen alkalmazzák, azonban a másik kettő kikopott a mindennapi gyakorlatból.
Nem véletlenül ezt a négy megoldási formát említjük a középkorból ránk maradt orvosi beavatkozások között, ugyanis mindegyik egészen a 20. századig általános formája volt a gyógykezelésnek. S míg kettő ebből szinte veszélytelen, de legalábbis szakavatott kezekben és modern módszerekkel valóban enyhíti a bajokat, az érvágásról például ma már tudjuk, hogy milyen sok élet ment veszendőbe ennek köszönhetően.
A középkorban elterjedt bizarr gyógyítási módszerek veszélyesek is lehettek
Borbély, seborvos és orvos is végezhetett érvágást több száz évvel ezelőtt, a módszer azonban akkoriban sem tűnt bizalomgerjesztőnek, egyfajta last chance-nek tartották, ami minden esetben akár megoldás is lehet.
A korabeli orvosi ismeretek szerint, melyek alapja az ókori nedvtanban, a humorálpatológiában keresendő, úgy tartották, hogy a betegségek oka a test nedveinek elszennyeződése, felszaporodása vagy éppen arányainak megváltozása lehet. Éppen ezért teljesen logikusnak tartották, hogy ebbe különféle módon beavatkozzanak, vagyis pótolják vagy éppen elvezessék az emberi nedveket, legyen szó vizeletről, székletről vagy akár vérről, ettől remélve a megtisztulást. A purgálás egyfajta inverz hashajtás volt, amikor is szájon keresztül távolították el a salakanyagokat, a klizma a mai beöntéshez hasonló módszer volt, míg a köpölyözés során a bőrfelszínközeli kis erekből, vákuum segítségével távolították el a vért. Ha ez nem volt elegendő, jöhetett a jóval brutálisabb verziója, az érvágás.
Nemcsak Európában, de például az ókori Egyiptomban és Indiában is előszeretettel alkalmazták – a módszerek gyökere valahol a lázas állapot okozta izzadásban keresendő, ami alapvetően a gyógyulás egyik feltétele volt. És ha a hashajtás és a köpölyözés nem vált be, jöhetett a gyors megoldás, melyet akármelyik testrészen el tudtak végezni.
Kivéreztették a betegeket
Komoly viták táptalaja volt orvosok és kuruzslók között egyaránt, hogy eret a betegség gócpontjához minél közelebb, vagy ellenkezőleg, éppen minél távolabb kell vágni.
Az ókorban és az alkimisták által még a középkorban titokban alkalmazott, amúgy szaktudást igénylő eljárásnál azonban nemcsak a betegséget, hanem a beteg csillagjegyét, születésének körülményeit és a betegség jellegét is figyelembe vették.
Szent Bingeni Hildegárd is tanácsokkal látott el az érvágással kapcsolatban
„Ha egy emberben az erek vérrel vannak tele, akkor azokat az emésztés által szolgáltatott káros nyálkától és nedvtől egy bemetszéssel meg kell tisztítani. Ha az emberben elvágnak egy eret, a vér, mint egy hirtelen ijedtség következtében, sokkot kap, és ami ekkor a felszínre tör, az egyszerre kifolyó bomlott és rothadt vér. Ezért van az, hogy ami kifolyik, az más színű, mert rothadásból és vérből áll. Amint a rothadás kifolyt a vérrel együtt, tiszta vér jön ki, és akkor abba kell hagyni az érvágást. Ha egy egyébként egészséges és erős embert kivéreztetnek, az elvezetett vér mennyisége annyi kell legyen, amennyit egy erős, szomjas ember meg tud inni egy csapolással. Ha valaki fizikailag gyenge, akkor a véreztetés csak annyi legyen, amekkora egy átlagos méretű tojás mennyisége. A mértéket meghaladóan végzett érvágás ugyanis gyengíti a testet, ahogyan a földre mérték nélkül hulló eső is károsítja azt. De a megfelelően adagolt véreztetés eltávolítja a rossz nedveket, és úgy gondoskodik a testről, mint az eső, amely lassan és nem túl nagy mennyiségben hull a földre, megöntözi azt, és lehetővé teszi, hogy gyümölcsöt teremjen.”
Hét- és hetvenéves kor között ekkoriban egy komolyabb betegségben szenvedő, a népi orvosságoktól nem javuló állapotú beteg sem úszhatta meg, hogy vérét lecsapolják. A gyerekek és a csekély számú, akkoriban matuzsáleminek számító kort betöltött ember esetében piócás kezelést vagy köpölyözést alkalmaztak ehelyett. Valószínűleg ők jártak jobban. Bingeni Hildegárd az alsó korhatárt 12 évben húzta meg, kisebbeknél legfeljebb kétdiónyi mennyiséget csapolhattak le. Az ennél idősebb férfiak, évente 3-4 alkalommal vehettek részt az eljárásban, néha passzióból is igyekeztek ily módon frissíteni vérüket.
A nők esetében más volt a módszer, ugyanis úgy tartották, természetükből fakadóan jóval tisztátalanabbak, így a felnőtté válásuktól kezdve akár 100 éves korukig teljesen természetes volt, hogy érvágással kezelik betegségeiket.
Az érvágás azért számított ellentmondásos megoldásnak, mert a már eleve legyengült, immungyenge embereken egyáltalán nem segített, sőt. A legtöbb esetben a közvetlen halálok éppen az volt, hogy még a vérveszteséggel is meg kellett küzdeniük a betegség mellett. A legismertebb eset, amikor kifejezetten az érvágás miatt vesztette valaki életét, kétségkívül George Washington amerikai elnök nevéhez köthető. A súlyos légszomjjal és torokfájással ébredő elnökön 1799. december 14-én végeztek ilyen beavatkozást, két liter vért csapolva le tőle viszonylag rövid idő alatt. Washington estére életét vesztette. Halálát nagy valószínűséggel hipovolémiás sokk okozta.
Az érvágás ráadásul még a 19–20. században is kedvelt megoldásnak számított, főként az akkoriban rendkívül elterjedtszifilisz kezelésére alkalmazták. Hogy hányan haltak bele magába a betegségbe és hányan a kezelési módszernek köszönhették idő előtti halálukat, azt nem tudjuk, az azonban bizonyos, hogy az orvostudomány és a beavatkozási módszerek fejlődésének köszönhetően ma már senki nem csapolja meg feleslegesen egyik testnedvünket sem.
