Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a folyamat, amelynek során majomból emberré váltunk, tulajdonképpen le van tudva. Az utóbbi évszázadokban nem vettünk észre magunkon olyan jelentős változást, ami azt igazolná, hogy az evolúció továbbra is zajlik. Pedig a bizonyítékok itt vannak a szemünk előtt.
Mi, emberek, körülbelül 7 millió évvel ezelőtt tértünk el csimpánz őseink fejlődési ösvényétől, de a genetikai változások továbbra is zajlanak, az emberi faj továbbra is fejlődik. Egyre magasabbra növünk, egyre tovább élünk, egyre korábban kamaszodunk. A mászást segítő hosszú tenyérizom egyre több emberben ki sem fejlődik. A harmadik szemhéj, ami oly sok állatnál jelen van, nálunk már csak kis rózsaszín foltként jelenik meg a szemünk sarkában. A legtöbben ma már képtelenek vagyunk mozgatni a fülünket, pedig a fülkagyló hang felé fordítása segített jobban hallani, és régen képesek is voltunk rá.
A libabőr, amit hideg hatására tapasztalunk, mára már értelmetlennek tűnik, hiszen alig van szőrünk. Ám amikor még ennél masszívabb bunda borított minket, a felegyenesedő szőrszálak hőszigetelő réteget képeztek, s persze nagyobbnak is mutattak minket az ellenség szemében. Az evolúció egy másik nyilvánvaló jele a karunkban lévő artériák száma. A tudósok megfigyelték, hogy egyre több ember születik egy pluszartériával a karjában. Az elváltozás olyan mértékben válik egyre gyakoribbá, hogy 70 év múlva már minden csecsemő így jön majd a világra. A pluszér segít több vért juttatni az alkarba és a kézbe, amit a zsibbadó kézzel telefonozók és az irodai munkából élők örömmel üdvözölnek.
Az emberi evolúció nyilvánvaló jelei
A környezethez való adaptálódás másik bizonyítékát a bölcsességfogak hiánya jelenti. Ma már a legtöbb embernek ki sem fejlődnek, vagy ha ki is bújnak, ki kell őket műteni, mert nincs hely számukra a szánkban. Pedig ha megnézzük őseinket, a majmoknak még megvan a harmadik pár őrlőfoguk is. Csakhogy ők nem tudnak főzni, pépesíteni, és nem esznek gyorséttermekben, ezért meg is maradt a masszív rágáshoz szükséges fogmennyiség. A modern életet élő embernél már nincs szükség intenzív rágómunkára, így annyi fogra sem.
A génekben a válasz
A tudósok persze nem csak a jól látható és tapasztalható evolúciós változásokra figyelnek oda. A génjeink azok, amelyekben igazán nyomon követhetjük a folyamatot: az új kutatások mára 155 új gént tártak fel evolúciós múltunkból, amelyek közül néhány csakis az emberre jellemző. Bár újak, aprók is, úgynevezett „mikrogének”, amelyek a DNS apró darabkáiból keletkeztek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének nagy hatással ránk: bizonyos betegségek és növekedési rendellenességek – például izomdisztrófia, retinitis pigmentosa és az Alazami-szindróma – kialakulásában is jelentős szerepük lehet.
Na jó, de akkor miért vannak még mindig majmok?
Sokakban merül fel a kérdés, hogy ha az evolúció ilyen mértékben zajlik tovább, akkor miért nem lett minden majomból ember? Vagy hol vannak azok a félig csimpánz, félig ember lények, akiknek csak a latin nevükről tanultunk az iskolában? A kérdésre egyértelmű tudományos válasz létezik, ez pedig az, hogy az evolúció nem lineáris. Azaz ne úgy képzeljük el, hogy egykor voltak a majmok, aztán lett belőlük félig felegyenesedett ember, aztán jöttek az ősemberek a dárdáikkal, míg végül a mai Homo sapiens sapiens – s hol van akkor még a vízimajom-elmélet? Az ember nem a majom továbbfejlesztett, végső változata (elég nagy önteltség lenne ezt hinni), hanem inkább unokatestvére a mai élő emberszabásúaknak.
Így lett igazából az ember
Az élet fáján (lásd az ábrát fentebb) a mi águnk évmilliók óta elkülönült a csimpánzoktól. Azaz nem közvetlenül a csimpánzokból vagy más, nagy termetű majmokból fejlődtünk ki egy lineáris úton. Az ember és a csimpánz egy közös ősből fejlődött ki, amely körülbelül 6-7 millió évvel ezelőtt élt. Ez a mára kihalt ős lassan, különböző nyomásokra reagálva fejlődött az idők során, és végül kialakította azt a két fajt, amelyet mi Homo sapiens és csimpánz néven határozunk meg. Ez magyarázza a 98,8 százalékos genetikai hasonlóságot a csimpánzokkal. Ez a két ág – az ember és a csimpánz – olyan, mint egy másik ághoz kapcsolódó alág, amelyből újabb alágak alakultak ki, amelyek a többi emberszabású majmot, például a bonobókat, gorillákat és orangutánokat jelentik. Ennek az ágnak a tövében találunk egy másik közös őst, amely összeköt bennünket a majomcsalád többi tagjával. Az emberszabású majmok és a majmok közötti szétválás még ennél is messzebbre, mintegy 25-30 millió évvel ezelőttre ágazik vissza. Ha ez túl bonyolult, akkor másik példával is szemléltethetjük: egyikünk sem a testvéreitől vagy az unokatestvéreitől származik. Senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy ha te az unokatestvéredből fejlődtél ki, akkor ő miért van még mindig itt? Ugyanígy van ez a majmok és az emberek esetében is. Az emberszabásúak létezése nem jelenti azt, hogy az evolúció nem zajlik: a folyamat halad tovább, s – ha megérjük – további jeleit fedezhetjük fel az emberi fajon.
