1968. április 4-én lelőtték az afroamerikai polgárjogi mozgalom vezetőjét, ifjabb Martin Luther Kinget. A merénylet másnapján egy 36 éves iowai tanárnő sietős léptekkel indult a munkahelyére: vakmerő gyakorlatot talált ki harmadik osztályos diákjai számára, és bízott abban, hogy a rasszizmusról szóló leckét egy életre megtanulják a gyerekek.
A pszichológiatörténet egyik leghíresebb kísérlete nem laboratóriumban zajlott, hanem egy osztályteremben az Iowa állambeli Riceville-ben. Aznap a kis Stephen Armstrong érkezett elsőként a suliba, aki a beszámolók szerint megkérdezte a tanító nénit, hogy „miért gyilkolták meg azt a királyt” (angolul king).
Jane Elliott elmagyarázta az osztálynak, hogy Martin Luther King az afroamerikai emberek egyenlőségéért harcolt, és felajánlotta a tanítványainak, hogy egy feladat kipróbálásával a saját bőrükön tapasztalhatják meg az előítéletek hatását. A tanulók beleegyezését követően olyan demonstrációt tartott, ami egy csapásra az amerikai antidiszkriminációs nevelés előfutárává tette a pedagógust.
A kék szemű gyerekek okosabbak, tisztábbak, civilizáltabbak
Elliott először is két részre osztotta a csupa fehér gyerekből álló osztályt: a kék szeműekre és a barna szeműekre. Kijelentette, hogy a kék szemű gyerekek jobbak, felsőbbrendűek. A barna szemű diákokat ezzel szemben megbélyegezte: azt mondta, hogy ők lusták, ügyetlenek, csökkent értelmi képességűek – azon mondvacsinált oknál fogva, mert több a szervezetükben a melanin. Ezeknek a gyerekeknek ráadásul egy megkülönböztető gallért is viselniük kellett, ami miatt messziről ki lehetett szúrni a csoporthovatartozásukat. Nem ihattak a falikútból sem, nehogy megfertőzzék a kék szemű tanulókat. A kékszeműség viszont különböző előnyökkel járt, például hosszabb ebédszünetet kaptak a gyerekek, a nap folyamán pedig sok-sok dicséretet.
A gyerekek viselkedése azonnal megváltozott
Egyetlen nap elegendő volt ahhoz, hogy a kirekesztés káros következményei éreztessék a hatásukat. A kék szemű diákok feljogosítva érezték magukat arra, hogy kritizálják, zaklassák, bántalmazzák a barna szeműeket, akik egyre szolgálatkészebbek és félénkebbek lettek. A barna szemű tanulóknak csökkent az önbizalma, és olyan órai feladatokkal is küszködni kezdtek, ami máskor nem okozott számukra különösebb nehézséget. A kék szeműek iskolai teljesítménye ezzel párhuzamosan javult, szinte megtáltosodtak a tananyag elsajátításakor.
Aztán fordult a kocka
Mivel a gyakorlat egy pénteki napra esett, a tanórák végeztével a gyerekek hazamentek hétvégére. Amikor hétfőn ismét megjelentek az iskolában, Elliott megcserélte a szerepeket, és azt állította, hogy igazából a barna szemű tanulók a felsőbbrendűek. Egy kicsit enyhébb változatban ugyan, de aznap ismét lejátszódtak az előzőhöz hasonló dinamikák. A barna szeműek nem voltak kifejezetten együttérzők, amikor hatalomhoz jutottak, inkább revansot akartak venni. Amikor a tanárnő délután végre lefújta a gyakorlatot, a gyerekek megkönnyebbülten összeölelkeztek, és megfogadták, hogy senkit sem fognak ezentúl a külseje vagy a csoporthovatartozása alapján megítélni.
Nekik egy nap, másoknak egy egész élet
Miután Elliott sajátélmény-gyakorlatának híre ment, meghívást kapott egy televíziós műsorba. Csak pár percig tartott az interjú, de ezután óriási felháborodás zúdult a pedagógusra. Jane Elliott a társadalmi egyenlőtlenségek egyik jellegzetes megnyilvánulását látta abban, ahogyan a fehér közönség mély aggodalmát fejezte ki a fehér gyerekeket mindössze egy napig érő negatív bánásmód miatt, miközben tétlenül nézte, hogy a fekete gyerekeket életük minden egyes napján fenyegeti a rasszizmus.
A tanárnő később számos iskolában és munkahelyi tréningek alkalmával tartotta meg a feladat különböző változatait, és az előítéletek elleni fellépés egyik kiemelkedő alakjává vált. 15 év múlva egy dokumentumfilm kedvéért újra találkozott egykori diákjaival, akik közül sokan arról számoltak be, hogy ugyan gyerekként azon a hétvégén gyűlölték a tanárnőt azért, amit tett velük, de hosszú távon életük meghatározó élményévé vált a kísérlet.
Ha egy csoport szabadsága sérül, mindannyiunké sérülhet
Mindannyian különbözünk egymástól valamiben: van, aki szemüveges, bajuszt visel, vagy minden este megeszik két kanál nutellát lefekvés előtt. Ezekhez a jellemzőkhöz azonban – nem úgy, mint a nemhez, az életkorhoz, a bőrszínhez vagy a szexuális irányultsághoz – a mai társadalomban nem kapcsolódik rendszerszintű elnyomás, még ha bizonyos helyzetekben származhat is kellemetlenségünk belőle. De a köztünk lévő legapróbb különbségek is óriásira duzzadhatnak, ha a hatalom értéket kezd párosítani hozzájuk, és politikai tőkét igyekszik kovácsolni a gyűlöletkeltésből.
Ezért is fontos, hogy elvi alapokon fel tudj háborodni az előítéletes viselkedésen akkor is, ha nem te vagy az, akit az erőszak közvetlenül fenyeget. Martin Luther King szavaival élve: „A bárhol elkövetett igazságtalanság mindenhol az igazság létét veszélyezteti.” Ne hagyjuk szó nélkül.
