Az orvostudomány ma már egyre több bizonyítékot talál arra, hogy a testi betegségek hátterében gyakran lelki tényezők is meghúzódnak. Dr. Makara Mihály hepatológus évek óta a gyermekkori traumák felnőttkori egészségre gyakorolt hatásait kutatja. Eredményei szerint a korai érzelmi sérülések hosszú távon is befolyásolhatják a testi állapotot.
A reziliencia és a pszichés támogatás enyhítheti a korai sebek hatását, de teljesen nem tudja eltüntetni azokat.
Egy hepatológus, belgyógyász és trópusi betegségek szakértője hogyan jut el odáig, hogy a betegségek lelki hátterével, sőt, a gyermekkori traumákkal kezdjen foglalkozni?
Nagyon sok betegem van, ma is megvizsgáltunk 20–30 pácienst. A tapasztalat az, hogy mára a hepatitis C-vírussal fertőzött betegeink jelentős része szenvedélybeteg: volt vagy jelenleg is kábítószer-használó, emellett sok az alkoholista vagy erősen elhízott, zsírmájas ember. Sokuk betegsége az életmódjával függ össze, az életmód pedig a lelki háttérrel.
Korábban rábukkantam Felitti és Anda 1998-ban megjelent tanulmányára, amely a gyermekkori negatív élmények felnőttkori következményeit vizsgálta. A kutatásban tíz kérdés szerepelt – melyekre igennel vagy nemmel lehetett válaszolni. Öt kérdés a személyes élményekre, három a bántalmazás különböző formáira, kettő pedig az érzelmi és fizikai elhanyagolásra vonatkozott. A családi háttérre irányuló kérdések azt vizsgálták, elváltak-e a szülők, illetve volt-e a családban alkohol- vagy szerfüggő, súlyos pszichiátriai beteg vagy börtönviselt személy. Az adatok megdöbbentőek voltak.
Az 1990-es évek Kaliforniájában, a Kaiser Permanente biztosított betegei között – tehát nem munkanélküliek körében – mindössze 36% volt azok aránya, akiknek nem volt súlyos negatív gyermekkori élménye. A 18 év alatti szexuális bántalmazás aránya nők esetében 24%, férfiaknál 16% volt. Bizalmatlan ember lévén nem akartam elhinni, hogy Amerikában ilyen számok lehetnek. Vannak.
Később a WHO kibővítette az eredeti kérdéssort, ekkor döntöttem el, hogy a saját praxisomban is alkalmazni fogom a módszert.
A vizsgálataimban először azt hasonlítottam össze, van-e, és mennyire szoros az összefüggés a depresszió, az alkoholfogyasztás és a droghasználat között. Vizsgálati engedélyt kértem és kaptam a Tudományos Etikai Bizottságtól. Előbb a saját betegeim körében, majd kiterjesztett mintán több speciális csoportban (Pszichiátriai Intézet páciensei, HIV fertőzöttek, rehabilitációs intézet lakói, hajléktalanok), végül egy lakossági mintán végeztem felmérést munkatársaimmal. Az utolsó, közel 1200 főt érintő vizsgálatban háziorvosok által felkért válaszadók válaszait elemeztük. A résztvevők nagy része bevallotta, hogy gyerekként megverték, megalázták, elváltak a szülei, alkoholisták voltak a családban, vagy súlyos mentális betegséggel küzdöttek a hozzátartozók.
Számomra döbbenetes volt, milyen szoros az összefüggés az ártalmas, negatív gyermekkori élmények és az alvászavar, a reménytelenség, a depresszió, a szorongás, az alkoholfogyasztás, a kábítószerhasználat, az önsértés, az öngyilkossági gondolatok és az öngyilkossági kísérletek között.
A mai szülőkön óriási a nyomás, rengeteg információ ömlik rájuk arról, hol ronthatják el a gyereknevelést. A beszélgetésünk tükrében talán még nagyobb a felelősségük.
Természetesen így van. Szoktam mondani: senki nem „rosszra” szüli a gyermekét, de van, aki úgy neveli. Aki nem önbizalomra és önszeretetre neveli a gyermekét, annak a gyereke később nem a bántalmazóját fogja utálni, hanem saját magát.
Ahhoz, hogy tegyünk valamit az életben, kell önbizalom és önszeretet. Ez visz előre, ettől hisszük el, hogy sikerülhetnek a dolgaink. Akikből ez hiányzik, könnyen elkallódnak, értelmetlennek érzik az életüket, vagy más irányba sodródnak. József Attila, Marilyn Monroe és Adolf Hitler példái mutatják, milyen végletekig fajulhat mindez. Egyiküknek sem volt rendezett családi élete, mindhárman valószínűleg öngyilkosok lettek, és narcisztikus, különös személyiségzavarral, karizmatikus kisugárzással próbálták befolyásolni környezetüket – túlélésük érdekében. Az emberiségnek ez milliók életébe került Hitler esetében.
Tudom, hogy létezik egy pozitív élményeket vizsgáló kérdéssor is.
A pozitív gyermekkori élményeket három jól működő kérdőívből összeállított, 17 tételes listával mértük. Két fő kategória van: az egyik a segítő személy például, ha az apa elérhetetlen volt, tudott-e az anyához fordulni, volt-e jó tanára, példaképe, szeretett-e iskolába járni. A másik a belső tényezők, mint a tanulás, az elmélyülés és a sikerélmények.
A sikerélményekből születő ellenálló képességet rezilienciának hívják – amikor az embert már „nem lehet megbántani”.
Felülírhatók-e a korai traumák későbbi pozitív élményekkel, terápiával, támogatással?
Nagyon nehéz. A nemzetközi és a hazai vizsgálatok is azt mutatják, hogy a pozitív élmények mérséklik a negatív gyermekkori tapasztalatok hatását, de nem törlik el teljesen. A genetika is szerepet játszik: sok betegség esetében van hajlam és kiváltó tényező.
Felnőttkorban tapasztalatom szerint csak nagyon hosszú, intenzív, sok törődéssel járó folyamat vezethet vissza egy elkallódott sorsot a normális társadalmi életbe.
És mit gondol arról, hogy a magzati korban tapasztaltak hogyan hatnak ránk később?
Vannak már elméletek és állatkísérletek a témában. Az biztos, hogy a magzat érzékeli a külvilágot, és megkapja az anyai hormonokat is. A legközelebbi vizsgálatunk éppen a transzgenerációs traumák hatásait vizsgálja majd – épp most kaptuk meg rá az etikai engedélyt. Felnőttek kérdőíves felmérése lesz, amelyben azt nézzük, hogy a nagyszülők traumái hogyan hatnak a következő generációkra. Lesz lakossági és klinikai minta is.
Be lehet-e építeni a traumatudatosságot a magyar egészségügybe?
Lehet, de nehéz. A saját szakmámon belül is tartok előadásokat, addiktológiai konferenciákon is, de sok minden személyfüggő. Fontos, hogy tudjam, hová irányíthatom a beteget. Sok orvos külföldre ment, itthon túlterheltek a kollégák, rengeteg háziorvos hiányzik, hosszúak a várólisták. Nehéz energiát és figyelmet szentelni ennek az egyébként nagyon fontos kérdésnek.
De azt látjuk, hogy tartós eredményhez a lélekkel is foglalkozni kell – különben visszaesés lesz.
Ma Magyarországon a gyerekek könnyen megkapják a „sajátos nevelési igényű” bélyeget, miközben nincs családterápia. Nem veszik észre, hogy a gyermek viselkedése a szülők viselkedésének tükre.
Ott kellene családterápiával pozitívan beavatkozni – nem segélyt adni vagy hatóságilag kiemelni a gyereket. Kevés a pozitív, támogató hozzáállás, pedig ezek kellenének ahhoz, hogy a gyerekek magabiztos, tettrekész, életet szerető, reménykedő felnőttekké váljanak.
Zárásként kihangosítanám, hogy a mai világ tele van jogos szorongásokkal – a COVID, a klímaválság, a háború miatt. Ehhez jön az internet- és képernyőfüggőség. Ezek mind rontják az emberek, különösen a gyerekek lelkiállapotát. Ha tartós változást szeretnénk, nemcsak a testet, hanem a lelket is gyógyítani kell.
Vannak olyan traumák is, amelyek kevésbé látványosak, mégis mély nyomot hagynak bennünk, és hatással lehetnek egész későbbi életünkre, hacsak nem dolgozunk tudatosan a feldolgozásukon. Olvasd el a következő cikkünket is, amiben a mérgező gyermekkor hat okát mutatjuk be.
