Sokan úgy vélik, hogy amikor egy kisgyerek elesik és a szülőre néz, akkor tudatosan méri fel, „érdemes-e” sírni. A valóságban ez nem döntés, hanem idegrendszeri reflex. A gyerek így tanulja meg, mi a biztonság.
Ha a gyermek azt olvassa le az arckifejezésünkből, hogy az adott helyzet veszélyes, biztosan sírni kezd. Ha viszont azt látja rajtunk, hogy minden rendben, gyakran csak felpattan, leporolja magát, és rohan tovább.
A szülő arca jelent biztonságot
A fejlődéslélektan régóta vizsgálja, hogyan tanulnak a csecsemők a körülöttük lévő emberek érzelmi reakcióiból. Az úgynevezett szociális referálás jelensége azt írja le, hogy a gyermek mások arckifejezését, hanghordozását és testtartását figyeli, amikor valami ismeretlennel találkozik.
Már 1985-ben amerikai pszichológusok vizsgálták a jelenséget. Ez lett a híres vizuális szakadék kísérletet, amelyben 12 hónapos csecsemőket helyeztek egy üveglappal borított mélység fölé. Amikor az anya arca nyugodt és biztató volt, a babák átmásztak az üvegen, ám ha félelmet vagy riadalmat láttak rajta, megálltak.
Ez a mechanizmus az idegrendszeri fejlődés egyik alapja
Német kutatók 2015-ös tanulmánya szerint a szociális referálás már az első életév végén megjelenik, és meghatározó szerepet játszik az érzelmi szabályozás fejlődésében. A szülő arckifejezése és hangja ilyenkor közvetlen idegrendszeri hatást gyakorol a gyermekre – a kicsi teste a szülő érzelmi állapotát tükrözi vissza.
Amikor tehát a gyermek elesés után a szülőre néz, nem arról dönt, hogy „megéri-e” sírni, hanem arról próbál megbizonyosodni, hogy biztonságban van-e.
Ha a szülő arcán pánik látszik, a gyerek szervezete is stresszreakciót indít. Ha a szülő higgadt marad, a gyermek idegrendszere is megnyugszik. A sírás tehát nem manipuláció, hanem a legkorábbi kommunikációs forma, az a nyelv, amelyen keresztül a gyerek megtanulja, hogyan működik a világ.
Olvasd el a következő cikkünket is, amiben arról írtunk, hogy Finnországban miért alszanak papírdobozban a csecsemők.
