Sok mindennel foglalkozunk az iskolában, ami túlmutat a tananyagon. Etika- és hittanórákat tartunk, iskolaőröket fizetünk, hatodik osztályban jön a felvilágosítás, ám van egy témakör, amit még érintőlegesen sem merünk említeni.
Egy 13 éves kalocsai fiút rendszeresen megerőszakolt a saját apja. Este, lefekvés után ment be a szobájába és használta ki az alvó gyerek védtelenségét. A negyvenéves férfi, aki élettársával ugyanígy bánt, azért van jelenleg letartóztatásban, mert a fiú végül az iskolában egy tanárának el merte mondani, mit művelnek vele. Aki nem látott ilyen ügyeket közelről, aki nem volt áldozat, az el sem tudja képzelni, milyen erős szégyenérzet bénítja meg ilyenkor a gyerekeket. Nem mernek szólni, mert nem is értik, mi történik velük, vagy ha értik, akkor azért nem. Érzik, hogy nagyon nem helyes, ami történik velük, mégis magukat hibáztatják, félnek a külvilágtól, rettegnek attól, mi történik, ha segítséget kérnek. A szülő zsarolhatja is őket, de a minimum a megfélemlítés és a hazudozás. Ez a fiú mégis meg merte lépni, tudott beszélni valakivel, és a tanár közreműködésének hála már nevelőszülőknél lehet. Az apa azóta sem ismerte el bűnösségét.
A kérdés az, hogy ez a fiú vajon hamarabb mert volna lépni, ha az iskolában nemcsak abban az egy tanárban bízik meg, hanem folyamatosan hall arról, hogy milyen jogai vannak? Ha mernénk oktatni a diákokat arról, hogy mi az, amit egyetlen felnőtt sem tehet meg velük, hogy nincs rendben, ha verik vagy más módon bántalmazzák, esetleg prostituáltként foglalkoztatják őket, talán a gyerekek is bátrabban állnának ki magukért. Miközben foglalkoztatja őket, miért olyan a világunk, amilyen, mi is az, hogy család, s ezeket a kérdésköröket meg is beszélik etika- vagy hittanórán, arról nem hallanak, hogy ha bántja őket valaki, akkor arról szólni kell. Akár szülő tesz ilyet, akár más rokon, akár tanár, szerzetes vagy edző.
A legnagyobb csapda a hallgatás. A gyerekek pedig nagyon jók ebben. Szégyellik magukat azért, ahogy bánnak velük. Vagy akár olyan természetesnek veszik, mint azt, hogy az ég kék, vasárnap reggel mese megy a tévében, vasárnap este apám elver szíjjal. Ilyen az élet. Vagy ha fel is rémlik bennük, hogy helytelen, amit velük csinálnak, ki vannak téve a felnőttek sakkjátszmáinak. A gyerek egy rendszer eleme a családban. Amiben van egy vagy több bántalmazó és van a többi felnőtt, akik vagy maguk is áldozatok, vagy félrenézéssel, hazugságokkal válnak cinkosokká. „Ezt meg kell tenned, hogy apád ne hagyjon el.” „Ugyan már, engem is vert az edző, belőled is így lesz ember.” „Mindig tiszteld a felnőtteket és tedd, amit mondanak, ne okozz problémát.” Az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal mérgezett gyerekek ritka kivételektől eltekintve nem fognak beszélni maguktól. Nem fogják elárulni a szüleiket vagy más tekintélyszemélyeket az életükben. Nekünk kell odalépnünk hozzájuk és elmondani, hogy mi az, hogy családon belüli erőszak, mi az a zaklatás. Mi az, amit egy felnőtt megtehet, és mi az, amit nem. Mit kell tenni akkor, ha mégis megtörténik. Kihez lehet segítségért fordulni? Mit tegyen, ha egy másik gyerek mesél neki az otthoni problémáiról?
Miért nem segítünk a megerőszakolt gyerekeknek?
Magyarországon az UNICEF Magyarország Gyermekjogi szakértője szerint 170.000 gyerek él úgy, hogy veszélyben van fizikai, lelki vagy mentális egészségének a fejlődése. Közülük nyolcezer lehet bántalmazás áldozata. Pontos számot azért nem tudunk, mert a szakemberek szerint tízszer-tizenötször annyi gyermekbántalmazás történhet csak hazánkban, mint amennyire fény derül. Kimondhatatlanul nagy szükség lenne arra, hogy az iskolákban beszéljünk ezekről a témákról, mégpedig helyesen, azaz elkerülve az áldozathibáztatást.
Nem várhatjuk, hogy ezt majd a családok oldják meg, hiszen maga a szülő, a rokonság gyakran a baj elsődleges forrása. A bántalmazott, molesztált gyerekekhez nem ül le az anyuka meg az apuka és mondja el nekik, hogy nézd, gyerekem, ez nem a te hibád, a világ tele van megbízható, kedves emberekkel, csak hát mi nem olyanok vagyunk, de mivel mi etetünk, ezért leszel szíves alkalmazkodni. Nem mondják el, hogy a világ nem olyan sötét, pokoli hely, mint amilyenné ők teszik otthon. Nem mondják el, hogy lehet másképp élni, hogy léteznek olyan képzett szakemberek, akik találnak kiutat.
Mindezt nekünk, nem bántalmazó felnőtteknek kéne elmagyaráznunk a gyerekeknek. S mivel a legtöbb gyereknek kötelező iskolába járnia, ezért a tanterem kiváló hely arra, hogy minden társadalmi rétegből származó gyereket felvilágosíthassunk. Nemcsak arról, hogyan terjednek a nemi betegségek, hanem arról is, ki és mikor nyúlhat egyáltalán hozzájuk és hogy a testük az övék. Hogy létezik a bugyiszabály. Hogy senkinek nincs joga bántani, megnyomorítani, fogdosni őket. Pláne most, hogy a lezárások miatt a családon belüli erőszak aránya harmadával nőtt. Csakhogy ez a téma ugye kínos. Az egészséges családokban élő szülők félhetnek attól, hogy szembesítsék a gyereküket azzal, milyen szörnyűségek történnek a világban. A bántalmazó szülők életük végéig azért küzdenek, hogy ne derüljön fény a kis szórakozásaikra, és ezért bármilyen hazugságra hajlandók. Köztudottan az egymillió alkoholista országa vagyunk. Vajon hány anya és apa van köztük, aki részegen bántalmazza a gyerekét? Hány gyerek nő fel úgy, hogy csak ezt a mintát lesz képes követni felnőttkorában?
Miért nem teszünk végre valamit ez ellen? Miért nincs legalább a biológiai felvilágosító órához hasonlóan minimum egy ilyen beszélgetés az iskolákban?
Vaskuti Gergely, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány NEMECSEK programjának szakmai vezetője válaszol erre a nehéz kérdésre:
Léteznek Magyarországon szervezetek, amelyek tartanak iskolai foglalkozást, bár ezek egyike sem kifejezetten a családon belüli erőszakról szól. Az UNICEF Ébresztőóra programja kifejezetten a gyerekeknek szól, a gyerekjogokkal kapcsolatos tudás bővítését segíti. A Hintalovon Alapítvány munkatársai is szoktak iskolákban szexuális edukációval vagy gyermekjogokkal kapcsolatos foglalkozásokat tartani.
Szerintem fontos lenne, hogy minél több szó legyen a gyerekek jogairól. Vagyis nemcsak a családon belüli erőszakról kell beszélni, hanem minden olyan területről, ahol sérelem érheti a gyerekeket: az online biztonságról, oktatással, egészségüggyel kapcsolatos jogaikról. Fontos lenne a társadalom érzékenyítése a gyerekek bántalmazásával és a gyerekjogokkal kapcsolatban. Erről a Hintalovon Alapítvány is több kampányt készített már, illetve jelenleg is zajlik egy ilyen témájú kutatásunk.
Fontosnak gondoljuk azt is, hogy a gyerekek is minél inkább megismerjék a jogaikat, tisztában legyenek azzal, hogy mit nem tehet meg velük senki, legyen szó kortársról, tanárról, rokonról. Tudják, hogy milyen jogaik vannak és milyen lehetőségeik vannak akkor, ha ezeket a jogaikat bárki megsértené. Emellett fontos az is, hogy a gyerekekkel foglalkozó felnőttek is felismerjék azt, ha egy gyerek bajban vagy veszélyben van, és tudják, hogy ilyenkor milyen lehetőségeik és kötelezettségeik vannak a gyerekek biztonsága és jólléte érdekében.
Tehát mind a három pillér erősítése fontos: a társadalom figyelmének a felhívása és érzékenyítése, a gyerekek jogismeretének bővítése és a szakemberek képzése. A cél az, hogy a gyerekek minél nagyobb biztonságban legyenek, minél kevesebb bántalmazással kapcsolatos eset történhessen meg, és minél kevesebb ilyen eset maradjon rejtve. A kutatások azt mutatják, hogy kb. 10-15 gyerekbántalmazással kapcsolatos esetből 1 jut a hatóságok tudomására, ami nagyon nagy probléma. Ez különösen aktuális a koronavírus-járvány idején. Ebben az időszakban ugyanis a szakemberek, a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai (tanárok, védőnők) kevésbé tudtak kapcsolatot tartani a gyerekekkel, könnyebben maradhatnak tehát rejtve a problémák, nehezebben tudnak az áldozatok segítséget kérni.
