Nemrégiben jelent meg Légrádi Gergely nyolcadik könyve, az Éppen annyi című novelláskötet. A civilben jogászként dolgozó íróval többek között apaságról, veszteségről, segítőkről és a magányról mint kortünetről beszélgettünk.
Jogász végzettsége van, jogászként dolgozik, tanít az ELTE jogi karán, de ez már a nyolcadik kötete. Hogyan tudja összeegyeztetni magában ezt a két gyökeresen különböző hivatást?
Egyrészt nem kell őket összeegyeztetnem, egyik se kér ilyet a másikától. Másrészt pedig, ha valamelyik hat a másikra, akkor érdekes módon nem a jogászi lét vagy a jogászi munka az írásra, hanem fordítva. Nagyon kevés dolog van az életemben, amit egész nap csinálok, ami egész nap vagyok. Talán még akkor is, amikor eszméletlenül fekszem éjszaka. Az egyik, hogy családapa vagyok, van három gyermekem, nem tudom, és nem is akarom attól a nagyon fontos, kétellyel teli, szorongó állapottól függetleníteni magam, hogy gyermekeimért felelős vagyok. A másik pedig a megfigyelői lét, ami az én esetemben a szavakkal párosul a megfigyelés végén. Tehát írásban gondolkodom azokról a kérdésekről, amelyek feszítenek, amelyekre nem tudom a választ. Néha a kertben vagyok és paradicsomot kacsolok, néha az ügyfeleknek írok szerződést vagy a bíróságon képviselem őket, néha az ELTE jogi karán, a polgári jogot tanítok a hallgatóknak. Ilyenkor ezekre fókuszálok, nota bene nem leépítve magamban a családapaságot és a figyelmet. De ezek „csak” munkák, „csak” feladatok, bizonyos szempontból hivatások. Amikor jogászként dolgozom, akkor jog adta keretek között kommunikálok, érdeket képviselek és problémákat oldok meg. Az írás, pontosabban a figyelem, a szintetizálás, a pillanatok kimerevítése, az élet apró dolgain való merengés, ami aztán lehet, hogy egészen határos a legfontosabb dolgokkal, soha ki nem kapcsolt állapot.
Három gyerek mellett mennyire könnyű írni?
A legnagyobb már egyetemre jár, a legkisebb is elmúlt tizennégy éves. A legtöbbet természetesen este írok, mert akkor jutok oda, vagy hétvégente, akkor nem kötődik ennyire napszakhoz. Egészen sokat tudok írni a különböző iskolai szünetekben is. Mondhatjuk, hogy foltokban jutok el oda, hogy le tudjak ülni a klaviatúra elé. Az más kérdés, hogy számos esetben napközben is forog az agyam, különösen, amikor nagyobb lélegzetű szövegben vagyok benne, például egy színpadi műben vagy egy regényben. Ilyenkor sokszor azon kapom magam, hogy rengeteg dolog, amit hallok, látok, ami megfog, ami elér, az ízesül abba a kontextusba, amiben éppen élek és alkotok.
Sokáig csiszolgatja a szövegeit, vagy ha egyszer már megírt valamit, azon nem szívesen változtat?
Elég sokat újragondolom, és szikárítom a szövegeket. Dobálok ki belőle, pontosítok rajta, húzom fel a különböző részeket. Egy regénynél markánsan így van, egy színpadi műnél is, de egy novellánál hamarabb el szoktam érni abba a stádiumba, amikor már egy ponton túl nem érdemes vele tovább dolgozni, maximum a szerkesztőnek. Az a típusú ember vagyok, aki vissza-visszatér a szöveghez, sőt, sok esetben fel is olvasom, hangosan a ritmus, a szólamok, a szöveg belső zeneisége miatt. Hiába írok például regényt, amiben a karakterszám akár közelíthet a végtelenhez is, ezt nem gondolom felhatalmazásnak arra, hogy a szöveg túlbeszélt, didaktikus vagy éppen szentimentalista legyen.
Az első kötete 2007-ben jelent meg. Kik segítették a pályakezdését, milyen szerzők voltak önre a legnagyobb hatással?
Már az egyetemi évek alatt írtam, színházi recenziókat, a jogászok egyetemi lapja, a Jurátus fizette a színházjegyeket. Nem mintha tudtam volna színházi kritikát írni, de ez vajmi kevéssé zavart abban, hogy írjak a látott előadásokról. Elég sok útleírást is írtam, amikor a barátaimmal Indiában, Nepálban, vagy éppen Dél-Amerikában voltunk hosszú hetekig, hatalmas hátizsákokkal. Aztán azt vettem észre, hogy ahogy a színpad, a gyerekszínjátszás kikopott az életemből, úgy szegődött mellém a szövegekkel való foglalkozás. Illetve ez nem teljesen igaz, mert kisgyermekkorom óta elég magas szinten foglalkozhattam szövegelemzéssel. Amikor a Magyar Rádió Gyerekstúdiójába jártam, rengeteg szöveggel foglalkoztak velünk, versekkel, drámákkal, rádiójátékokkal. A 80-as évek közepétől kezdve, gyerekszínészként beleláthattam a próbafolyamatokba, a szövegekkel való munkába. Elég sokat olvastam, a 90-es évektől kezdve faltam Kunderát, Ottlikot, Szabó Magdát, Márait. Igen közel álltak hozzám Kosztolányi és Karinthy rövid prózái, de legalább annyi verset is olvastam, főként a nyugatosokat, a háború utáni szerzők közül elsősorban Nemes Nagyot és Pilinszkyt.
Később, a 2010-es évektől kezdve volt, illetve van két meghatározó személy az életemben: Háy János és Radnóti Zsuzsa.
Jánostól nagyon sokat tanultam, le is hámozott rólam némi stiláris értelemben vett maszatosságot és túlbeszéltséget. Az első kötetem, a Titokfa a történetét, a mondandóját illetően talán még mai szemmel is érdekes esszéregény, de stilárisan maszatos. Ma már azt gondolom, hogy erősen túlbeszélt. De akkor nem volt senki, hogy egy machetével egy kicsit helyére vagdosson, már ha ez a képzavar érthető. Aztán később megérkezett az életembe János, akitől sokat tanulhattam a szakmáról. Az elmúlt tíz évben pedig Radnóti Zsuzsa vált meghatározó mesteremmé, méghozzá minden műfajban. Igazán szerencsés vagyok, hogy az ő szemüvegén keresztül is ráláthatok a szövegeimre. Nagyon örülök, hogy két ilyen fontos ember soha nem bánt velem kesztyűs kézzel. Ez, azt hiszen, igazán jót tett nekem és persze az írásaimmal.
Főhősei, elbeszélői, szereplői sokszor magányos figurák, akik egymás mellett élnek, de nem igazán tudnak kapcsolódni egymáshoz vagy megérteni egymást. Ön szerint ez mennyire kortünet?
Ez markánsan társadalmi lenyomat. A legnehezebb vagy inkább a legszomorúbb az, hogy a legtöbben észre sem veszik, hogy ebben élnek. Rengeteg elhallgatást, félrenézést, meg nem beszélést tapasztalok a környezetemben. Én törekszem rá, hogy ne így éljem az életemet, de azt gondolom, hogy ez megkerülhetetlen helyzet és jelenség.
A legtöbb konfliktus, meg nem értés, egymás mellett elbeszélés gyökerét abban látom, hogy nagyon sok mindent nem mondunk ki.
Inkább eltakarjuk, későn jelzünk a másik irányába. Egyébként is, a szavakkal kifejezhető érzelmek és sokszor még a tartalom is kétséges: ugyanazt értjük alatta, érthetjük-e egyáltalán ugyanazt általa? Elég sokan írtak és gondolkodtak már arról, mennyire elégséges a verbalitás ahhoz, hogy valóban jól fejezzük ki magunkat. Minderre pedig rárakódik a rohanó, pörgő életmódunk. Erősen kérdéses, hogy mennyire tudunk odaérni a pillanatokhoz, megállni, hogy valamire ne azonnal válaszoljunk, hanem aludjunk rá még egyet. Vagy éppen tovább rohanjunk és kerüljük a konfliktust, következésképpen azt, hogy megbeszéljük a dolgokat. Egyszóval ez valóban kortünet, ezáltal nekem mindenféleképpen dolgom van vele.
A novelláiban hangsúlyosan megjelennek a veszteségek is. Mennyire inspirálták a saját esetleges személyes veszteségei ezeket a történeteket?
Hadd lépjek vissza két lépést. A Falaink vagy az Alkalomadtán című regények nem személyes indíttatásúak, még akkor sem, ha egyes jelenetrészeket, pillanatokat, mondatokat megéltem, vagy akár úgy is megélhettem volna, ahogy a szövegben szerepel. A novellákban ezzel szemben valóban erős a személyes élményanyag, a személyes szál, édesapám és anyai nagymamám elvesztése. Édesapámmal nagyon bensőséges, szoros kapcsolatunk volt. 2008-ban ment el, és azóta is elég sok dolgot beszélek tovább vele, gondolok tovább róla vagy arról, amit megéltünk együtt, a novellák történeteiben. A Nélkülem-Nélküled című regényem főhősénél például Alzheimer-kórt diagnosztizálnak. Ezt is megéltem, mert anyai nagyapámat ez a betegség építette le, majd vitte el.
Családapaként mit tart a legfontosabbnak, amit átadhat a gyerekeinek?
Az érzelmi biztonságot. Annak a lehetőségét, hogy bármit, bármikor meg lehet beszélni, mindegy, hogy az rossz vagy jó. És azt, hogy mindig próbáljanak meg először gondolkozni, és csak utána válaszolni vagy cselekedni. A szavaknak súlya van. Gondolják végig, hogy mire válaszolnak, mire nem, mikor maradnak csendben, mikor szólalnak meg. Egy olyan keretet szeretnénk megmutatni, olyan biztonságot teremteni, amit aztán megfelelően a saját képükre formálhatnak az életük során. Az, hogy ezt a keretet hogyan töltik meg tartalommal, már az ő dolguk. Nem nagyon hiszem, hogy alapértékeken és alapérzelmeken kívül mást érdemlegesen meg lehet mutatni, esetleg meg lehet tanítani. Ráadásul a kamaszkor arról is szól, hogy a szülőkkel szemben hogyan definiálják magukat a gyerekek, tehát ha ennél tovább megyünk, akár kontraproduktív is lehet. Attól mindig tartózkodtam, hogy ők valami olyasmit valósítsanak meg vagy folytassanak, ami nekem nem sikerült vagy, ami az én álmom volt. Jottányi értelmét sem láttam.
Némelyik novellájának nagyon szokatlan az elbeszélője: egy meg nem született magzat vagy egy már elhunyt ember. Máshol az élet utolsó pillanataiban felmerülő gondolatokról olvashatunk. Miért érdekes az, hogy mit gondol, aki még vagy már nem tud gondolkodni?
Hadd hozzam szóba újra Örkényt. Az egyik interjúkötetében azt mondta, hogy nem azért használja a groteszket, mert ki akart magának találni egy olyan formanyelvet, amit addig még más nem igazán csinált, és ebben szeretett volna valami nagyot elérni. A lótüdőt! Azt mondta, hogy ez egy lámpás.
Eszköz arra, hogy oda világítson, ahová egyébként nem lát el, nem lát be.
A rövidprózáim nem mindennapi elbeszélői olyan kameraállások, narrációs pozíciók, amelyekből az élet alapvető viszonyaira tudok rákérdezni, és kimerevíteni olyan témákat, amelyekre egyébként nem nincs vagy nincs elég pontos rálátásom.
A kötet végén találunk egy listát zongoradarabokról, amelyeket meg lehet hallgatni a novellák olvasása közben. Honnan ered ennek az ötlete?
Mindig is érdekeltek a művészeti crossoverek, amikor valami több születik egy másik művészeti ág és az irodalom kapcsolódásának eredményeképpen. Eddig mindegyik kötetemhez készültek illusztrációk, Ordódi Tamás képzőművész barátom gondolta tovább, ellenpontozta az írásokat, vagy rajzolt hozzájuk parafrázist. Zsoldos Dávidnak évekkel ezelőtt megmutattam az Alkalomadtán című regényt. Emlékszem, a kertben voltam egy nyár végi napon, vasárnap délelőtt, molyoltam a veteményesben, és Dávid fél órán keresztül arról beszélt, hogy milyen zenetörténeti párhuzamok jutottak eszébe. Ebből végül a Spinoza Színházban lett is egy zárt körű estünk, ahol negyven-ötven barátunk előtt beszélgettünk irodalomról és zenéről. A Falaink című regényemet már kéziratban olvasta, és abból is lett hasonlóképpen a Spinozában egy emlékezetes pódiumbeszélgetés. Adta magát az ötlet, amikor az Éppen annyi készült, hogy megkérdezzem Dávidot, ha neki is fontosak ezek a szövegek, akkor lenne-e kedve zenét társítani hozzájuk. Én pedig nagy élvezettel figyelem, hogy melyik szöveghez miért választott egy Liszt- zongoradarabot vagy éppen egy Chopin-etűdöt.
Ha már a zenehallgatásról beszélünk, az egyik novellában feltűnik egy énektanár, aki a zenehallgatást osztályozza aszerint, hogy az illető képes-e önmagán kívül is létezni. Ön hányast kapna zenehallgatásból?
Ha magamat osztályoznám, biztos ötöst adnék. De ha más osztályozna, szerintem nekem nem adnának ötöst, csak négyest.
Miért?
Talán többet ficánkolnék a kelleténél, külső szemmel nem én hallgatnám legelmélyültebben a zenét. Minden bizonnyal eszembe jutna valami a zenéről, és újra egy szövegben lennék. Szerintem négyesnél, de az is lehet, hogy egy közepesnél nem kaphatnék jobbat.
És mi a helyzet az önmagán kívüli létezéssel?
Én aztán igazán tudok külső kameraállásban létezni, ennek minden előnyével és hátrányával. Például képes vagyok arra, hogy beszélgetés közben arra figyeljek, hogy kinek milyen a testbeszéde, éppen merre néz a lábfeje. Ez a megfigyelői pozíció sajátja. Abból élek, hogy figyelek, és abból, hogy hajlandó vagyok és merek, sőt kifejezetten szeretek kimerevíteni pillanatokat, oda nézni, ahonnan más elfordítja a fejét. És ha van egy fénykép, akkor megnézem azt is, hogy mi lóghatott le a róla, vagy mi van a fénykép hátoldalán és milyen pillanat előzhette meg a kép elkészültét. (Borítókép: Rácz Gabi)
Ha szívesen olvasnál egy másik íróval készült beszélgetést is, ezt az interjút ajánljuk.
