Bár sokan éltek a lehetőséggel, hogy három évig otthon maradjanak a gyermekükkel, a gyes nem mindenkinek csak a kisbabával töltött időről szólt. Akadtak, akik a család cselédjének érezték magukat, mások viszont nem tudtak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt változással és tengernyi szabadidővel.
„Egymilliónál több fiatal nő csapot-papot – szakmát, hivatást, fizetést, kollégákat – ott hagyott, és elment pelenkázni, passzírozni, fürdetni, gyereket nevelni. Vajon hogyan érzik magukat anyai és háziasszonyi szerepükben ezek a munkás életre, egyenjogúságra és a házimunka lenézésére nevelt fiatal nők? Értelmesen, tartalmasan töltik-e a gyermekgondozási szabadságot vagy otthonlétük unalomba fullad?” – tette fel Egy ország gyesen című, 1979-ben megjelent riportkötetében a kérdést Sulyok Katalin újságíró.
Rejtett munkanélküliek
Magyarországon 1967 májusában vezették be a gyes-t, abból a célból, hogy a rendkívül alacsonynak tűnő, 1.89-es termékenységi rátát feltornásszák, azaz, a nők gyermekvállalási kedvét ösztönözzék. A gyermekszületések száma 1960 óta csökkent: míg a századfordulón egy nő átlagosan több mint öt gyermeket szült élete során, 1960-ra ez a szám alig érte el a kettőt, majd – némi átmeneti fellendülést leszámítva – azóta is csökkenő tendenciát mutat. (2024-ben mindössze 1.37 volt a termékenységi ráta Magyarországon.) De nemcsak ez volt a döntéshozók motivációja, hanem az is, hogy bár a szocializmus évtizedei alatt a propaganda a női egyenjogúság hirdetésének eszközévé tette a női munkavállalás lehetőségét, a Ratkó-korszak szülötteinek munkába állása következtében több volt a munkaképes ember, mint az elvégzendő munka. Mivel a munkanélküliség a szocializmusban elképzelhetetlen volt, jó ötletnek tűnt, hogy a nőket ideig-óráig, azaz két és fél év, majd három évig kivonják a munkaerőpiacról – az más kérdés, hogy erre nem mindenki volt felkészülve.
Egyedülálló intézkedés
Az 1967-es rendeletet megelőzően a magyar nőknek húsz hét szülési szabadság járt. Ezt követően az anyák kénytelenek voltak csecsemőiket rokonaikra bízni, vagy az kiépülőben lévő bölcsődei hálózatra bízni; de arról is olvashatunk, hogy bevett gyakorlat volt, hogy a gyárba az édesanya után vitte valaki a babát, hogy meg tudja szoptatni. Mások a rossz emlékű hetes bölcsőde intézményét választották: ez afféle bentlakásos bölcsőde volt, ahol a babákat hétfőtől péntekig gondozókra bízták, és csak hétvégére kerültek haza a szüleikhez. (Napjainkban, amikor köztudott, milyen fontos az első három év a gyermek fejlődése szempontjából, aligha szükséges hangsúlyozni, milyen borzasztóan káros volt ez a gyerekekre.) A gyes bevezetése Európában egyedülálló intézkedésnek számított: nem volt még egy olyan európai ország, ahol az anyák szülés után két és fél (majd 1969-től kezdve három) évig otthon maradhattak.
Nem mindenki tudta élvezni
A gyes a legtöbb nő számára igen vonzó lehetőség volt: a dolgozó anyák csaknem kétharmada vette igénybe. Az összeg sem volt kevés: 600 forint (összehasonlításképpen, az 1967-es átlagkereset 1915 forint volt, tehát a bruttó átlagfizetés közel egyharmada). Természetesen sokan örültek ennek a lehetőségnek (és sokan irigyelték is a magyar nőket emiatt), másokat azonban felkészületlenül ért. A nők többsége ekkoriban úgy képzelte el az életét, hogy miután szakmát tanult vagy egyetemre járt, dolgozni fog. Már gyerekkorukban sem feltétlenül nagycsaládos környezetben nevelkedtek, hiszen az 1950-es évektől kezdve gőzerővel épültek az óvodák és a bölcsődék. Az 1970-es és 1980-as években épült lakótelepek izolált környezetében könnyen a négy fal közé zárva érezhették magukat, megfosztva korábbi életüktől, munkájuktól, kapcsolataiktól.
„Szép cseléd vagy. És ügyes”
Sulyok Katalin újságíró Egy ország gyesen című, 1979-ben megjelent riportkönyvében különböző lakhellyel és társadalmi státusszal rendelkező kismamákat keresett fel, akiknek egy közös jellemzője volt: az, hogy mindannyian gyesen voltak. Akadt köztük olyan, aki mesteri módon beosztotta az idejét, és a gyerekgondozáson és -nevelésen kívül pihenésre, olvasásra, szórakozásra is jutott ideje; mások viszont gyakorlatilag napi tizenkét-tizenhat órát töltöttek a házimunkával, amibe beletartozott a pelenkamosástól kezdve a bevásárláson át a főzésig minden, legfeljebb csak időnként szakította meg a gyerek etetése vagy a játszóterezés. Egy háromgyerekes anya, akit az újságíró az óbudai lakótelepen látogatott meg, például így nyilatkozott, amikor arról kérdezték, mennyire osztják meg férjével egymás között a házimunkát:
„A gyerekek többet segítenek nekem, mint ő. Ő egy szál szalmát keresztbe nem tesz, ahogy mondani szokás. Még a cipőjét se pucolja ki.
Elé kell tennem a tiszta ruhát, az ételt, a kávét. Még a hátát is velem mosatja, ha fürdik. (…) Tudod, mi vagyok én? – kérdem tőle. A család cselédje. Erre csak nevet, és azzal üti el: szép cseléd vagy. És ügyes.”
A gyes-betegség
Mások viszont éppen az ellenkezőjére panaszkodtak: „Úristen, de unom már a szabad időmet! Még várok két hónapot, és akkor beadom a gyereket a bölcsődébe. Másfél év épp elég volt itthon. Végre, dolgozhatok! – Annyira szeret dolgozni? – Egy fenét. De ettől a dögunalomtól százszor jobb. Állok az ablakban egész nap és nézem a forgalmat. Meg az órát, hogy mikor lesz már este” – vallotta be egy 22 éves anya. Az újságok akkoriban sokszor írtak a gyes-betegségről is, amit az elszigetelődés, a monotonitás és a gyökeresen megváltozott élethelyzet okozott néhány kisgyermekes anyánál; bár nem igazán a megértés hangja dominált, hanem inkább az értetlenkedésé: azzal vádolták ezeket az anyákat, hogy képtelenek az önfeláldozásra, pótcselekvéseket keresnek. „Egy valamire való anya, aki nem üres lelkileg, akinek nem túlfűtött, csupán normális érzelmi töltöttsége van, amit a gyerekének át is szeretne adni, az reggeltől estig kifut az időből, szinte el sem tudja végezni a gyakorlati dolgait. (…) Mire lettek nevelve, illetve mire nem lettek nevelve ezek a fiatal emberek?” – tette fel a(z anyákat hibáztató) kérdést egy gyermekorvos 1985-ben.
A hetvenes-nyolcvanas években pelenkázott és fürdetett babák már rég felnőttek, azóta maguk is szülők vagy akár nagyszülők. A kisgyermekes anyák élete azonban ma sem sokkal könnyebb, mint régen; a társadalom által támasztott elvárások, az elszigetelődés, a fullasztó házimunka, a „te csak a gyerekkel vagy otthon” ma is nyomasztóan ismerősen hatnak, mint ahogy a gyes-betegség is létezik napjainkban is – csak éppen már gyes-neurózisnak hívják. (Borítókép: Fortepan / Kiskos Vajk)
Ha az is érdekel, mivel töltötték a nők szabadidejüket a szocializmusban, ezt a cikket ajánljuk.
