„A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni” – ezt a mondatot sokszor hallottuk már. Csakhogy eddig inkább arra vonatkozott, hogy a gyerekek 100%-ban őszinteséget tartalmaznak. Nem tanultak még meg a felnőttektől szándékosan színlelni: kimondják, amit gondolnak. Manapság viszont mintha gorombább, akaratlagosabb és erőteljesebb sérelmeket is elszenvednének egymástól a kicsik. Hogyan zaklatják egymást, miért teszik, és hogyan védekezzen ellene a szülő?
Angyalarcú mélymagzatjainkról és kispajtásaikról ugyan nehéz elképzelni, de olykor beléjük tud bújni a kisördög, így hajmeresztő óvodástörténeteket hallani a köpködéstől a véres verekedésig, a csúfolástól a szexuális abúzust súroló gyermeki „csínyekig”, pedig a helyzet csak később durvul el igazán.
A sajnos, az egyre gyakoribb jelenség mögött számos ok húzódhat meg, de sosem késő lépni, és a szülőn nagyon sok múlik.
Az agresszió és a zaklatás tanult viselkedési formák.
Okok
- Az egyik leggyakoribb és legtriviálisabb oka a zaklatásnak, ha a gyermek nem kap elég odafigyelést, és magatartásával próbálja kivívni a neki járó figyelmet. Ez legtöbbször elhanyagolt gyermekek, elvált vagy rendszeresen tudatmódosító szerekkel élő, szenvedélybeteg szülők gyermekeire jellemző.
- Természetesen a mintakövetés is a legfőbb okok között van: a gyakran bosszús, türelmetlen, ideges szülő olykor rosszul kezeli a konfliktust, amit a gyermek, mint tanult magatartást, szivacsként szívja magába. Ráadásul, mivel a bántalmazó viselkedést a felnőtt példaképről mintázza, aki szintén ezt csinálja, rögtön, fals módon, felmentést is ad magának annak súlya alól.
- Nagyobb testvér is felléphet zaklatóként kisebb testvérével szemben, ha ő a szülőtől elszenvedője volt valamilyen agresszív magatartásnak, akkor ezt közvetíti kisebb testvére felé.
A zaklatók dominánsak, és nem várnak okra ahhoz, hogy „lecsapjanak” áldozataikra, akik jellemzően gyengébbek náluk. Zaklató vagy bántalmazó viselkedéseikért általában később nem vállalják a felelősséget, magukra áldozatként tekintenek.
A zaklatóként fellépő megkérdezett fiatalok közül legtöbben ezeket az okokat jelölték meg viselkedésük hátteréül:
- mintakövetés: …mert otthon zaklatnak.
- csoporthoz tartozás, kortársak rossz hatása: …mert látom, hogy mások csinálják, vagy…mert ha közéjük akarok tartozni, ezt kell tennem.
- félelem: …mert ez az egyik legjobb módja, hogy ne ők zaklassanak engem.
- féltékenység: …mert irigy vagy féltékeny vagyok rá.
- alacsony önértékelés: …mert ettől erősebbnek, okosabbnak érzem magam a másiknál.
A zaklatás egyes szakértők szerint származhat egy olyan tanulási nehézségből is, ami megakadályozta bizonyos problémamegoldó készségek kifejlődését, vagy adott társadalmi, szociális viselkedési módok helyes elsajátítását. A gyerekeknek minden esetben meg kell tanulniuk megtalálni a problémák megoldását, és a másokkal való helyes viselkedés módját: a társas környezetet megérteni, a helyzeteket dekódolni és barátkozni.
A verbálisan vagy fizikailag zaklató a bántalmazással palástolja a társas együttéléshez szükséges, hiányzó készségeit: problémamegoldás helyett „leuralja” áldozatát, barátkozás helyett fenyeget és irányít. Ha ez a jelenség időben nincs megfelelően kezelve, könnyen és hamar, akár kisiskolás korra, rögzülhet, és minden olyan helyzetre, ahol kínosan, bizonytalanul érzi magát, fél, unatkozik, vagy zavarban van, könnyen adja válaszul a zaklató viselkedési mintát.
Megelőzés
Szülőként fontos a jelekre is figyelni, és megelőzésként:
- a kellő mennyiségű pozitív, bátorító odafigyelést megadni a gyermeknek, dicsérni, önbizalmat építeni,
- a kortársak közötti különbségekre felhívni a figyelmet, empátiára nevelni,
- kedvességet adni mintaként, és ezt várni el válaszul is,
- a pozitív szülői mintában a tiszteletadás is fontos szerepet játszik.
Problémakezelés
A zaklató gyermekkel sokat kell beszélgetni. A beszélgetések során igyekezni kell megtanítani a problémák valódi megoldására, és mivel a zaklatók hajlamosak gyakran áldozatként tekinteni magukra, ezért fontos rávilágítani a felelősség kérdésére, és elérni, hogy ne mentse fel magát. Mélyére kell ásni, valóban igazak-e feltételezései, jogosak-e félelmei, kisebbrendűség-érzései, és meg kell neki tanítani:
- a kompromisszumkészséget,
- a kedvességet, empátiát,
- az önmaga és mások iránti tiszteletet,
- az áldozatvállalást,
- a megosztást,
- legyőzni az indulatokat,
- uralkodni az impulzusokon,
- kezelni az igazságtalanságot.
Mindez persze egy életen át tartó feladat, amit mi magunk felnőttként is gyakorolhatunk.
