A mai ember célja a folytonos könnyedség, vidámság és élvezet. Ódzkodunk a szomorúságtól, a gyásztól, a félelemtől és bizonyos mértékig a haragtól is, mintha ezek az érzések haszontalanok vagy mindenképp károsak lennének a személyiségünkre. Itt pedig nagyot tévedünk.
A szomorúságtól, a csalódottságtól, a dühtől és más hasonló érzésektől az ember általában meg akar szabadulni. Sőt, nemcsak magunkat akarjuk megszabadítani, de a gyerekeinket és másokat is próbálunk megóvni tőlük. Igyekszünk kiemelni a dolgok jó oldalát, elterelni az illető figyelmét, kizökkenteni az adott állapotából, egyszerűen jobb kedvre deríteni. Sokszor magunkkal kapcsolatban is ezt tesszük: nem mondjuk ki, amit gondolunk, nem fejezzük ki, hiszen „hogy is mondhatnánk ilyet” – szólal meg a fejünkben a kis hang. Jól tesszük? Így jobban érezzük magunkat végül? Vajon, ha nem lennének „negatív” érzéseink, akkor boldogabbak, hatékonyabbak és működőképesebbek lennénk?
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Bár mind a boldogságra vágyunk, kevesen vagyunk, akik szeretjük a vigasztalást, vagy ha megmondják nekünk, hogy mit csináljunk. Hiszen a legtöbb esetben pontosan tudjuk mi is, még akkor is, ha nem úgy teszünk. A szomorúságunkat, aggodalmainkat vagy dühünket mégis ki kell fejeznünk valahogy, különben azok emésztenek fel minket. Nem mondhatók ki bárhol bárkinek és bármilyen formában, de valahol, valakinek, valamilyen formában igen, és ez kell is. Az érzéseinkhez gondolatok szövődnek, melyek segítik értékelni a külső és belső történéseket, azaz amelyek segítségével átgondoltan fejlődhetünk. Ezeket pedig nem lenne jó mellőznünk.
Nem az érzéssel van a baj, hanem az érzéstől való félelemmel
Társadalmi szinten változott meg az érzelmek értékelése. Ma ódzkodunk a szomorúságtól, a gyásztól, a félelemtől és bizonyos mértékig a haragtól is. Tagadjuk őket önmagunk előtt, és hessegetjük mások elől is. Cél a folytonos könnyedség, vidámság és élvezet, mintha a többi érzés haszontalan lenne a személyiségünk formálódásához. Ezt a tévhitet rendkívül jól szemlélteti és tisztázza az Agymanók című animációs film. Nem gyerekeknek szól elsősorban, hanem nekünk, felnőtteknek és szülőknek. A mi szemünket nyithatja fel arra, hogy milyen értékes kifejezni, megélni azokat az érzéseket is, amik fájnak, hiszen a valódi megoldás csak ezek után jöhet el.
A gyerekeket gyakran neveljük (tudatosan vagy sem) arra, hogy megtanulják elfojtani az érzéseiket: Ezért nem kell sírni! Ne szomorkodj! Ugyan már, nézd a jó oldalát! Persze minket is így neveltek, és más megközelítésről ritkán hallani, így nem igazán volt más választásunk. Az újraértékeléshez viszont sosincs késő. Ha belegondolunk, nemcsak a gyerekeink, de mi is sokat halljuk ezeket a mondatokat, és azt is tudjuk, hogy nem nagyon szoktak segíteni rajtunk. Ilyenkor inkább azt érezzük, hogy a másik nem érti meg igazán se a problémánkat, se pedig minket, így inkább eltávolodunk tőle, és egyedül maradunk a magunk bajával.
Pedig a legtöbben nem azért fejezzük ki a negatív érzéseinket és gondolatainkat valakinek, mert szeretnénk, ha megoldást találna rájuk, hanem mindössze azért, hogy meghallgasson. A sok elutasítás viszont egyre inkább arra ösztönöz minket, hogy ne bontakozzunk ki mások előtt, hanem nyeljük le, amit érzünk. Néha magunknak sem szeretjük bevallani őket, hiszen a fejünkben is mások mondatai ismétlődnek, s így magunkat is elutasítjuk. Az elnyomott érzelmek azonban – jól tudjuk – csak egy darabig nyomhatók el, hosszú távon nem maradhatnak gond nélkül feldolgozatlanul.
Az önszabályozást is erősíti az önkifejezés
A gyerekeinket arra szeretnénk megtanítani, hogy „viselkedjenek”, hogy képesek legyenek megfelelően szabályozni a megnyilvánulásaikat a pillanatnyi környezetük elvárásai szerint. Azért is neveljük őket vakon az érzelmeik elnyomására, mert nem szeretnénk, ha nyápicok, fékezhetetlenek, labilisak vagy erőszakosak lennének. Arra azonban kevesen gondolunk, hogy éppen az érzések ismeretének hiánya és megélésük elfojtása vezethet az impulzív és irányíthatatlan érzelemkitörésekhez. Az elnyomott érzések ugyanis egy idő után feltörnek.
Minél több érzelmet és érzést engedünk a gyerekeinknek valamiképp kifejezni az otthon biztonságos környezetében, s segítünk azokat közösen megismerni, megérteni, annál inkább megtanulja helyesen kezelni őket. Az érzelmi intelligenciája ekképpen fejlődhet. Ha elismerjük a gyerek szomorúságát, dühét, csalódottságát, félelmét, ő is megtanul ezekkel hatékonyan együtt élni. Így nem félni fog tőlük és elutasítani a létezésüket, hanem megéli őket, és fejlődik általuk. Hiszen az érzéseink mindig validak, és fontos üzenetet hordoznak a számunkra, ami gondolkodásra késztet. Megélésük oldja a belső feszültséget, az elmélkedés pedig lehetőséget ad a megoldás meglátására, a fejlődésre.
Mindez ránk, felnőttekre is igaz. A negatív érzéseinket nem mutathatjuk ki bárhol, vannak helyzetek, ahol tartanunk kell magunkat. Ugyanakkor nekünk is kell egy hely, ahol ezek a visszafojtott energiák szabad utat kaphatnak, mert mi is a feloldás és a szabadabb gondolkodás által találhatjuk meg a békét, legyen az csupán mentális, gondolatbeli vagy konkrét fizikális, esetleg kapcsolatbeli. A gyerekeinknek ezzel mutatunk példát, és ezzel segítjük őket nemcsak önmaguk megismerésében, hanem más emberek természetének és lelkivilágának pontosabb felmérésében is. Megélni az érzelmeket tehát fontos, csak a mindenki számára elfogadható kifejezésmódot kell kellően megfontolni.
