Az egyszülős családok is sokfélék, nem lehet azt mondani, jó vagy rossz-e ez a gyereknek. A gyerek nem azért lesz problémás, mert egy szülő neveli, hanem ha konfliktusos a környezet, és érzelmileg labilis a szülő.
A család szóról legtöbbünknek az első asszociációja, hogy anya, apa, gyerekek. Közben tudjuk, hogy a családok jelenős hányada valamilyen más felállásban él. Az igazat megvallva gyakran figyelmen kívül hagyjuk a valóságnak ezt a szeletét, és úgy teszünk, mintha mindenhol két szülő lenne, méghozzá a vér szerinti anya és apa. Az a nehézség, hogy az egyéb családok annyira sokfélék, és ez annyi speciális élethelyzetet, kérdést hoz magával, hogy szinte lehetetlen mindre egyformán érvényes választ adni.
Régen az egyszülős családok jellemzően azok voltak, ahol meghalt az egyik szülő. Majd a huszadik század második felében megnövekedett a válások száma, és leggyakrabban így váltak egyszülőssé a családok. Az utóbbi egy-két évtizedben pedig egyre több az olyan szülő is, aki szabad elhatározásból dönt úgy, hogy egyedül vállal gyereket.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kétszülős családok is sokfélék: azonos nemű pár, vagy egy vér szerinti szülő, és egy új feleség vagy férj neveli a gyereket. És mindegyik formának más és más sajátos kérdésekkel kell szembenéznie.
Egy közös nehézség viszont biztosan van: mit szól a társadalom. Noha a házasságok közel fele válással végződik, ma is egy kicsit „ciki”, ha elválnak az ember szülei. Az általános felfogás szerint azt tartjuk kereknek, rendben lévőnek, ha együtt van anya és apa. Hogy hogyan, az más kérdés, kívülről nem mindig látszik, hogy milyen a kapcsolat közöttük, holott igazából ez a legfontosabb, ahogy arról már korábban szó volt.
Amikor kutatások megpróbálják felmérni, problémásabbak-e azok a gyerekek, akik egyszülős családban élnek, ellentmondásos eredményekre jutnak. Általában azt találják, hogy igen, bizonyos zűrök gyakoribban, mint például a droghasználat, iskolakerülés, tanulmányi gondok, szorongás, depresszió, öngyilkosság. Arra jutottak a kutatók, hogy a gondok mögött nem annyira az áll, hogy kettő helyett egy szülő neveli a gyereket, hanem a válás körüli konfliktusok, és a család anyagi helyzetének romlása, ami gyakori a válást követően.
Ám nem jelennek meg a felsorolt nehézségek, amikor olyan gyerekeket néznek, akiket a szülő saját döntésből vállalt egyedül. A statisztikák szerint ezek a - többségében - nők az átlagosnál magasabban képzettek, és mivel szabad vállalásról van szó, előre fel tudják mérni a helyzet financiális oldalát. És persze az a stressz, és érzelmi konfliktus sem jelenik meg, amivel a válás következményeként meg kell küzdeniük sokaknak, és ami rányomja bélyegét arra is, mennyire tudják megadni a szükséges stabilitást, gondoskodást, odafigyelést a gyermeknek.
Egyes szerzők felhívják a figyelmet, hogy akik önként vállalnak egyedül gyereket, jobban kiépítik már előre a hálózatot, ami segíteni fogja őket, legyen szó rokonról, barátokról, bébiszitterekről. Tehát kevésbé érzik magukat egyedül.
Belátható, hogy egész más helyzet, ha az ember dönthet egy életformáról, és felkészülhet rá, mint mikor valami mást szeretett volna, és az érzelmi gyász, az önértékelés megingásával való küzdelem közepette kell valahogy biztosítania a gyerek számára az érzelmi és anyagi biztonságot.
Tegyük hozzá, hogy válás és válás között óriási különbség van: bár aligha létezik fájdalommentes válás, de egész más helyzet, ha továbbra is mindkét szülő felelősséget vállal a gyermekért, és más, ha valaki részben vagy teljesen magára marad. Az sem ritka, hogy megkönnyebbülés követi a válást, hiszen egy döntéssel pont kerül egy nehéz, viharos időszak végére, és nem egyszer hallottam egy-egy anyától, hogy sokkal több szabad ideje van, mint előtte, mert eddig csak rá hárultak a gyerek körüli teendők, most azonban van kéthetente egy szabad hétvégéje (ami elképzelhetetlen volt régen), meg még egy-több szabad estéje.
Mindebből az következik, hogy nem lehet összefoglaló igazságokat mondani arról, milyen, ha elválnak az ember szülei, mert attól függ, hogyan történik ez, és milyen változásokat hoz a gyerek életében. És nem lehet általános igazságokat mondani arról sem, milyen, ha valakit egy szülő nevel, mert annak is ezer oka és árnyalata van. Arról pedig végképp nem, milyen, ha valakit egy vér szerinti szülő és az új partner nevel, hiszen az is sokféle lehet a rémálomszerű hamupipőke-helyzettől kezdve egy kiegyensúlyozott, harmonikus életig számos köztes lehetőséggel.
Amit viszont mondhatunk, hogy az a jó a gyereknek, ha a szülő vagy szülők érzelmileg kongruensek, azaz nem próbálnak mást játszani, mint a valóság (például családot játszani, miközben már semmilyen pozitív érzelem nem köti össze őket), ha érzelmileg kiegyensúlyozottak, tehát nem áldozatként élik meg magukat, nem hiszik, hogy valaki „elvette” tőlük a boldogság lehetőségét, hanem az adott élethelyzetben próbálnak örömet találni.
És végül, a legfontosabb, hogy a gyerek számára világos és átlátható legyen a valóság, beleértve a korlátokat, hiányokat is. Ha például csak az egyik szülőre számíthat, akkor nem szabad hitegetni, hogy ha majd a másik hazajön külföldről, akkor biztos meglátogatja (ha tudjuk, hogy nem), és az anyagi korlátokkal kapcsolatban is érdemes átláthatóságot teremteni. Persze a legfontosabb, hogy tudja, nem az ő felelőssége és hibája, bárhogy is alakult a család élete, és hogy tudja, ki az, kik azok, akikre minden körülmények között számíthat.
Cziglán Karolina
pszichológus
