Bezzeg az én időmben a fiatalok tudták, hol a helyük!

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Az együttműködő szülő nem ugyanaz, mint az engedékeny. A régen minden jobb volt mítosza a nevelésben.

„A mai szülők szokatlanul engedékenyek és túlvédők, aztán csodálkoznak, hogy a gyerekeik úgy viselkednek, mintha körülöttük forogna a világ.  Egocentrikus és nárcisztikus felnőttek válnak majd belőlük, mert mindent a fenekük alá tolnak."

Ilyen és ehhez hasonló általánosítások ihlették meg Alfie Kohnt, a gyermeknevelés elismert szakértőjét Az elkényeztetett gyerek legendája – Hogyan neveljünk józan lázadókat? című könyv megírására, ami nemrég jelent meg magyar fordításban.

Melegen ajánljuk ezt a kritikai gondolkodásra ösztönző kötetet azoknak, akik csak egy kicsit is kételkedtek már az olyan elvek és módszerek létjogosultságában, mint például az önfegyelem erőltetése, a jutalmazás és büntetés szükségessége vagy a „Jobb, ha hozzászoksz...” kezdetű mondatok mantrázása.

Egyébként pedig minden szülőnek, aki önállóan gondolkodó, boldog és sikeres gyereket szeretne nevelni. A könyv leglényegesebb üzeneteiből szemezgetünk.

De mégis hogyan neveljünk józan lázadókat?

Egyre többet dobálózunk a helikopterszülők fogalommal is, aminek jelentése „olyan túlbuzgó nevelés, amikor a szülő végletesen nagy szerepet vállal a gyermeke életében”. De mi számít végletesnek? – teszi fel a kérdést a szerző.

Tény, hogy ebben a féltés is szerepet játszik, de a probléma nem az aggodalom, hanem az, hogy az irányítást és a gondoskodást a feltételekhez kötik.

Azok a gyerekek, akik eleve értékesnek érzik magukat (és nem csak akkor, ha egy jó tett miatt kiérdemlik a dicséretet), pszichésen stabil fiatalokká válnak, akik képesek lesznek megbirkózni az élet adta kihívásokkal, és a kudarcélményeket is megfelelően tudják majd kezelni.

A gyermekneveléssel és az oktatással kapcsolatos legtöbb témához hasonlóan ezúttal is igaz, hogy a tetteink hatása nem a konkrét viselkedéstől függ, hanem attól, mit gondolnak és éreznek a gyerekek ezzel a viselkedéssel kapcsolatban. Más szóval a szülői támogatás jótékony volta attól függ, örül-e a gyerek a támogatásnak, vagy éppen tehernek érzi azt.

„A gyerekek akkor tanulnak meg jó döntéseket hozni, ha van lehetőségük dönteni, nem pedig akkor, ha utasítások betartását várjuk el tőlük. Ha azt szeretnénk, hogy felelősségteljes felnőttként majd a világ jobbításán dolgozzanak, akkor felelősséget kell adnunk nekik. Azaz vissza kell vennünk az irányításból.” 

Kohn rámutat: valójában a hatalmi helyzetben levő felnőtteknek és intézményeiknek engedünk meg túl sokat. Ezért kell olyan gyerekeket nevelnünk, akik szembe tudnak szállni velük.

„A mi kultúránkban a gyerekekkel és a gyerekneveléssel kapcsolatban tetten érhető konzervativizmus mutatkozik meg abban is, hogy képesek vagyunk továbbra is hagyni ezeket az intézményeket bármiféle támadás és kérdés nélkül működni.”

A nyugati társadalmakban élők folyton azt szajkózzák, hogy a mai gyerekek mennyire tiszteletlenek, és nincs meg bennük a nagybetűs élethez szükséges kurázsi. És elszántság. Ez a nézőpont azonban semmiben sem különbözik a korábbi generációk szemléletétől; az elmúlt 150 év íróinak beszámolóiból is jól látszik, hogy a saját koruk fiataljait ők is elkényeztetettnek és önimádónak tartották. Kohn ezért már a könyv elején leszögezi:

A probléma nem a kölykökkel van!

A szigorú szülői kontrollon alapuló nevelés azt üzeni, a gyerekekkel szembeni pozitív attitűdnek feltételesnek kellene lennie, és nem szabad feltétlen szereteten alapulnia.

Eszerint nem mindenki érdemli meg a sikert, és az élet sokszor a nélkülözésről szól, ami megtanít az önfegyelemre.

Sajnos ezek a nézetek áthatják az oktatást, a gyereknevelést és a politikát is, holott egyetlen komoly tudományos vizsgálat sem támasztja alá az ilyen hozzáállás pozitív hatásait.

„Amit nárcizmusnak és követelőzésnek tartanak, talán nem más, mint egyszerűen a fiatalok igénye, hogy beleszólhassanak a saját életükbe, és tisztelettel bánjanak velük."

A gondolkodás tévútjai

Kohn szerint a mai fiatalokat érő vádaskodások egyrészt bizonyos fogalmi zavarok miatt hangzanak a ténylegesnél hihetőbbnek, másrészt a logikai és gondolkodásbeli bakugrások miatt, amikre a szociálpszichológusok már jó ideje rámutattak.

• Az egyik ilyen jelenség amikor általános szabályt fogalmazunk meg egyetlen eset alapján - pusztán azért, mert a példa a szokásosnál kirívóbb vagy éppen kézenfekvő. Gyakran megesik, hogy amikor meglátunk egy gyereket hisztizni a boltban és a szülei nem tesznek semmit, egyből megállapítjuk, hogy „Manapság a szülők bármit megengednek a gyereküknek! Bezzeg az én időmben...” Vagy ha kinyitottuk az ajtót néhány kamasznak, és azok még egy köszönömöt sem vakkantottak oda nekünk, akkor máris felcsattanunk, hogy „A mai fiatalokat semmi más nem érdekli, csak az én, az én és az én!”
• A megerősítési torzítás pedig azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk azt venni észre és arra emlékezni, ami alátámasztja a már eleve adott meggyőződésünket. „Ha azt valljuk, hogy a kamaszok önző paraziták, a szülők pedig teszetoszák, akkor aránytalanul nagyobb figyelmet fordítunk az olyan esetekre, amelyek a tényeket támasztják alá és közben égre-földre esküdözünk, hogy mi csupán objektív megfigyelők vagyunk” – írja a szerző, megerősítve azt a nagy igazságot, amit Paul Simon is szépen megénekelt: Az ember azt hallja, amit akar, a többivel nem foglalkozik.
• De van még egy gyakori jelenség, ami különösen elterjedt az olyan társadalmakban, ahol az individualizmus egyszerre valóság és nagy becsben tartott ideál. Ez az alapvető attribúciós hiba, vagyis az, hogy nagyon is gyakran tulajdonítjuk az ember személyiségének azt, ami valójában a társadalmi környezet függvénye. Egyszerűen azért, mert szörnyen nehéz elfogadnunk, hogy nem mindenki teljes mértékben a saját szerencséjének kovácsa.

Az együttműködés nem feltétlenül engedékenység, a behódolás nem tisztelet

De ez csak néhány példa azon magatartásformák és téves meggyőződések közül, amiket a szerző fontosnak tart tisztázni. Kohn arra is figyelmeztet, hogy összekeverjük a tisztelet fogalmát a behódolás fogalmával, illetve az együttműködő nevelést az engedékenységgel; de azon elképzelésről is megvan a véleménye, hogy a gyerekeket díjakkal kell motiválni és egymással versenyeztetni, büntetéssel pedig önfegyelemre tanítani őket, mert állítólag csak így készülhetnek fel a nagybetűs életre.

A gyerekek kudarcok nélkül is megtanulják a leckét

Ha hagyjuk. Kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akik kudarcot vallanak valamiben, kisebb eséllyel fognak a jövőben keményebben próbálkozni, és sokkal hajlamosabbak feladni a küzdelmet. (Az persze szintén érdekes kérdés, mi a kudarc, hiszen számtalanszor írtunk már arról is, hogy milyen nagy mértékben a tálaláson, a felnőtt attitűdjén múlik az, hogy ha valami nem sikerül a gyereknek, azt kudarcként éli meg, vagy tanulási lehetőségként, ami után érdemes tovább próbálkoznia.)

Ha folyamatosan versenyhelyzetnek tesszük ki őket, akkor lehet, hogy néhány gyereket sikerül keményebb munkára ösztönözni, a legtöbb versenyzőből azonban kiöljük a belső motivációt, ráadásul a csalódástól nem lesz legközelebb ügyesebb a gyerek, és a konstruktív hozzáállást sem segíti elő a kudarcélmény.

A vizsgálatok szerint az előzetes sikerélmények sokkal inkább összefüggnek a sikerekkel, és bár vannak kivételek, a legvalószínűbb következménye a kudarcoknak az, hogy a gyerek elégedetlen lesz magával, kevésnek érzi magát és elveszíti az érdeklődését az iránt is, amit korábban szeretett csinálni.

A büntetés a lebukás elkerülésére tanít

„A díj olyan jutalom, amelynek számát mesterségesen korlátozzuk: ha X kap belőle, akkor Y nem kaphat. A jó érdemjegy jutalom. Hajszolásának legerősebb hatása az, hogy az iskolások ritkábban kérdezik meg a tanártól, hogy: Ez mit jelent? mint azt, hogy: Ez benne lesz a dolgozatban?” – írja Kohn, aki szerint a gyerekek feletti hatalom gyakorlása néha mézesmázos dicséretek formájában nyilvánul meg, és éppen a gyerekeknek az irányítással szembeni ellenállása lehet a magyarázat azokra a kutatási eredményekre, amelyek szerint a dicséret gyakran visszafelé sül el (kivéve, ha a rövid ideig tartó engedelmességet vizsgáljuk, mert azt a jutalmak és büntetések néha valóban ki tudják kényszeríteni).

De mi a helyzet a dorgálással? Hát az, hogy tévedünk, ha azt hisszük, hogy a büntetés képes segíteni az erkölcsi érzék, a felelősségtudat vagy a mások iránti odafigyelés fejlődését. Az viszont nagyon is igaz, hogy erősíti az intenzív haragot, arra irányítja a figyelmet, hogyan lehet elkerülni a lebukást (és nem arra, hogyan lehet helyesen cselekedni), azt tanítja a gyermeknek, hogy hatalmával visszaélve (és a gyengébbek bántalmazásával) az ember bármit megszerezhet az életben. Vagyis a büntetéssel csak az önös érdekekre tereljük a gyerekek figyelmét.

Van káros és van egészséges önfegyelem

Kohn szerint a káros önfegyelmet az egészséges, adaptív önfegyelemtől a mértéktartás és a rugalmasság különbözteti meg.

„Az számít, mennyire képes az adott személy eldönteni, mikor legyen kitartó, az legyen-e egyáltalán - vagy éppen gyakoroljon-e önuralmat, várjon-e a jutalomra – vagy kövesse-e szabályokat –, és nem egyszerűen az, hogy zokszó nélkül elvégzi-e a kötelességét. Ez a döntési képesség az, amit érdemes a gyerekeknek elsajátítaniuk” – véli a szakember.

A romboló „Johaho" és a feltételekhez kötött szeretet

„Ideje megtanulniuk, hogy az élet nem móka és kacagás!” „Munka vár rájuk!” „Ha tetszik, ha nem...” Az ilyen megnyilvánulásoknak és a szerző által Johaho-elvként („Jobb, ha hozzászoksz!”) emlegetett szülői magatartásnak az üzenete az, hogy a gyereknek késlekedés nélkül meg kell ismerkednie a frusztrációval és a boldogtalansággal, ám ez a hozzáállás cseppet sem segít a gyerekeknek szembenézni a kellemetlenségekkel; hozzájárul viszont a kellemetlen körülmények fenntartásához.

A kutatások szerint ugyanis a büntető és kényszerítő módszerekre hagyatkozó szülők gyermekei már háromévesen az átlagosnál erősebb hajlamot mutatnak a kortársaikkal szembeni zavaróan agresszív viselkedésre, és ezekből a gyerekekből sokkal kisebb eséllyel válnak segítőkész és empatikus felnőttek.

„Ritkábban cseperednek a gyerekek a fennálló rendszert megkérdőjelező felnőttekké, ha szigorúan, a hagyományos értékeknek és gyakorlatoknak megfelelően bánunk velük, ha zsarolással és fenyegetéssel manipuláljuk őket az első perctől kezdve, így aztán fel sem merül bennük, hogy másképpen is lehetne. A Johaho-módszer az engedelmesség kikényszerítésének biztos receptje” – írja a szakember.

De nem csak a kényszerítő módszerek, de a feltételes törődés is aggasztó hatást gyakorol a fiatalok érzelmi és szociális életére. Ha ugyanis a felnőtt azt az üzenetet közvetíti, hogy „a szeretetem/gondoskodásom attól függ, megteszed-e ezt vagy azt”, akkor a gyermekben gyökeret ver az a képzet, hogy “csak akkor vagyok értékes, ha megteszem ezt vagy azt”. Ez pedig a pszichológiai kontrollnak egy roppant káros formája.

A szerző sokkal hasznosabbnak tartja, ha „együttműködő" – és nem „kényszerítő" – nevelésről beszélünk. Ez a kifejezés az irányítás helyett a közös cselekvést, a hatalom fitogtatása helyett a szeretet és érvelés fontosságát hangsúlyozza.

A Johaho-szemlélet alkalmazása helyett sokkal nagyobb eséllyel teszünk jót a gyerekeinknek – és javítjuk a társadalmat, amelyben (velünk együtt) élnek –, ha feje tetejére állítjuk a tradicionalisták megközelítését és kritikai gondolkodásra bátorítjuk a gyerekeket is.