Nem az a lényeg, hány órát vagyunk a gyerekkel, hanem hogy kap-e belőlünk rendszeresen úgy, hogy tényleg csak az övéi vagyunk, csak rá figyelünk.
Sok anyát megvisel, mikor eljön az idő, hogy visszamenjen dolgozni. Az ördög a részletekben van: nem mindegy, mennyire rugalmas a munkahely, hogy szereti-e, amit csinál, hogy hány év kihagyás után áll újra munkába, hogy volt-e folytonosság. Tehát nincs két egyforma élethelyzet, de a legtöbb nő életében adódik egy pillanat, mikor átfordul a mérleg: a napja nagyobb része kezd munkáról szólni, és a kisebbet tudja a gyerekkel, gyerekekkel tölteni.
Illik megjegyezni, hogy valójában nemcsak nőkről beszélünk, hiszen apa is lehet otthon gyes-en, azért említünk mégis anyákat, mert egyrészt sokkal több nő marad otthon a gyerekkel, mint férfi, másrészt bizonyos lelkiismereti küzdelmek valószínűleg inkább az anyákat érik el, mikor visszaállnak dolgozni.
Inkább a nőkben fogalmazódik meg az elvárás magukkal szemben, hogy vajon nem kellene-e napjuk nagyobb részét gyermekükkel tölteni, nem sérül-e a kicsi, ha délutánig az óvodában van, és csak este találkozik vele. Anélkül, hogy el kellene dönteni, hogy ez jó vagy rossz, indokolt vagy sem, megállapíthatjuk, hogy ez kevésbé merül fel a férfiak kapcsán a mi kultúránkban.
Tehát, mikor eljön a pillanat, hogy anya a nap nagy részében nincs otthon, és csak késődélután, este tölt együtt néhány órát a csemetékkel, sokakat elkezd valami mardosni, rágni belül. Még nehezebb a helyzet, ha az ember egyedül neveli a gyermekét, akkor még több a felelősség anyagi értelemben is és komplikáltabb megszervezni, mi van, ha a főnök életbevágónak lát aznap egy plusz óra munkát.
Egy biztos: egész más a napot kötetlenül együtt tölteni a porontyokkal, mint este pár órát, amit szinte el is visznek a praktikus teendők, mint vacsora, fürdetés. Ha valaki azt kérdezné, rossz-e, baj-e a gyereknek, hogy így van, nem lehetne erre megfellebbezhetetlen választ adni. Sokféle kultúrában és szokások közt neveljük gyermekeinket, de hogy eldöntsük, melyik a jó... Abszolút jó lenne az az életmód, melyben felnevelkedett gyermekek mind boldog, egészséges személyiségek.
A boldogság receptjét azonban még nem találták fel, ezért szerencsésebb nem elméleti alapon eldönteni, hogyan éljen a család, hanem megtalálni annak lehetőségét, hogy bensőségesen, -relatíve- nyugodt idegállapotban a gyerekünk, gyerekeink rendelkezésére tudjunk állni, elérhetővé tudjunk válni számukra, és ebből minden nap legalább egy kicsit kapjanak.
Jobb egy fél óra, mikor teljesen csak rá figyelünk, mint másfél, mikor közben fél kézzel válaszolunk egy üzenetre, a szánkkal megbeszéljük a másnapi teendőket a párunkkal, a fejünkkel pedig azon gondolkodunk, hogy is lesz az a feladat a munkahelyünkön, és hogyan intézzük a bevásárlást a hétvégi vendégséghez. A gyerek egy szétszórt, elérhetetlen, nem vele foglalkozó anyából nem fog tudni töltekezni. Ha kevés időnk van a gyerekkel, olyan idő, ami „csak” együttlét, azaz aminek egyedül ez a célja, akkor legyünk képesek arra az időre azt minden elé helyezni! Sokaknak könnyebb, ha elhatározzák, hánytól hányig fog ez tartani: abban a tudatban, hogy fél óra múlva folytathatjuk teendőinket, könnyebb megállni, hogy épp csak ezt, csak azt megcsináljuk gyorsan, míg a gyerek úgyis jól elvan a legóvár összeépítésével.
Nem baj, ha eközben semmit nem csinálunk – látszólag. Üljünk oda a gyerekhez, és ha egy darabig csak magában tesz-vesz, akkor is érzi a jelenlétünket, és bizony nagyon is érzékeli, hogy nem ugrottunk fel a pittyenő telefonhoz, hanem továbbra is ott vagyunk vele. Ha aznap úgy telik el az a fél óra, hogy alig játszottunk közösen, és csak pár mondatot beszélgettünk, akkor is együtt voltunk.
Sajnos a felnőttek sem mindig ítélik meg jól, valójában mire van szükségük. Manapság sokaknak nagyon nehéz magukból kicsiholni ezt az „áldozatot”, hogy ilyen haszontalanul, céltalanul dobjanak ki egy fél órát, órát az estéjükből. Ám aki megteszi, tapasztalja, hogy ő legalább annyit kapott ettől, mint a gyerek, és egyáltalán nem hiányzik az az idő sem házimunka, sem egyéb intéznivaló szempontjából. Ellenkezőleg: ha közben titokban mindent csak egy kicsit el akarunk intézni, akkor végül fáradtnak, kifacsartnak érezzük magunkat.
Az eddigiekkel összefügg a másik korlát, amit sokaknak nehéz átlépni: hogy ami nem annyira fontos, arra ne áldozzanak tengernyi időt és energiát. Érthető, ha valaki azt mondja, a jó közérzetéhez kell, hogy mindig rend és tisztaság legyen otthon, és mindennap házi koszt kerüljön az asztalra. Mindez becsülendő, de ha ennek az az ára, hogy egy perc nyugodt idő sem marad a gyerekekre, akkor meggondolandó, nem érdemes-e egyes igényekből alább adni.
Elhasznált fogalom a „minőségi idő”, és mégis: nem az a lényeg, hány órát vagyunk a gyerek közelében, miközben lélekben máshol járunk, hanem hogy kap-e belőlünk rendszeresen úgy, hogy tényleg csak az övéi vagyunk.
Cziglán Karolina
pszichológus
