Kétféle anya létezik. Az egyik bevallja, hogy néha nehéz, a másik nem. De csillámpóniföldön kívül nincs élőlény, akinek az anyaság minden perce öröm. Pszichológusunk megmagyaráz.
Sokszor lehet hallani nőktől, hogy „én nem vagyok az a tipikus anya”, vagy „nekem nem mindig van meg az az anyaság-érzésem”. Van, aki semlegesen, tényszerűen mondja ezt, van, aki pironkodva vagy szorongva. Akármilyen is az érzelmi színezet, a közös, hogy ezek szerint hisszük: létezik egyfajta anyaság-érzés, ami jobb esetben jön, és folyamatosan rendelkezésre áll. Ha nem, az pedig valamiféle handicap.
Gyakran hivatkozunk rá, de ritkán határozzuk meg pontosan, mit értünk ezalatt. De ott van a fejekben valami burkolt háttérgondolat, milyen az igazi anyaság-érzés. Talán állandó öröm azzal kapcsolatban, hogy az ember anya, állandó készenlét arra, hogy minden egyebet háttérbe szorítson a gyermekével, gyermekeivel szemben, egy olyan érzet, hogy inkább választja az anyasággal kapcsolatos foglalatosságokat, mint bármi mást, és sokkal több öröme származik ebből, mint bármi egyébből. Azt hiszem, valami ilyesmire gondolhat, aki hiányolja magából az anyaság-érzést. És persze arra, hogy a gyerekkel közös tevékenységek, mint az együttes játszás, programokon való részvétel, közös sütés-főzés mind élvezetes kell, hogy legyen.
Ezek az anyák ugyanakkor azt is megfogalmazzák, hogy bár ez az érzet hiányzik, vagy csak néha elérhető, mindennél jobban szeretik a gyereküket, sokkal kevesebbek lennének nélkülük, semmi pénzért vissza nem adnák, még ha néha el is bizonytalanodnak, alkalmasak-e erre a szerepre, bírják-e erővel.
Nos, ha a fenti módon határozzuk meg az anyaság-érzést, akkor kétféle nő van: de nem ám az, akinek megvan, és akinél hiányzik, hanem, aki természetesnek veszi, hogy ilyen érzés (folyamatosan) nincs, és aki aggódik miatta. Olyan nincs, hogy valakinek folyamatosan könnyű ez a szerep, nem vágyik másra, és minden csupa öröm, ami ide kapcsolódik!
Hogy is lenne? Aki borzasztó fáradt és aludni vágyik, azt idegesíti, ha a kisfia, kislánya nyaggatja, pörög, ugrabugrál és nem hagyja aludni. Mondjuk ki, ilyenkor idegesíti az embert a gyermeke. Aztán lehet ő kedves, jó természetű gyermek, a szülő pedig toleráns személyiség, mégis be fognak csúszni olyan reggelek, mikor csak nyafogni tud a csemete, egyik felajánlott reggeli sem felel meg, ő túrós táskát akar, hiába mondtuk ezerszer, hogy az nincs, aztán szúr a zokni, nem akar oviba menni, túl meleg a tea, túl hideg a tea... Egy ideig bírja a szülő, együtt is érez, hogy szegénynek milyen rossz kedve van. De a nyafogás második órájába lépve talán már érez egy egyre erősödő nyomást, lüktetést a fejében, vagy egy szoruló érzést a gyomrában, és óvatosan felteszi magának a kérdést, vajon van-e elég széles ragtapasz otthon ennek a szájacskának a leragasztásához.
A toleranciaszintben nyilván vannak különbségek: van könnyebb és nehezebb gyerek, és az egyik szülő tovább bírja, a másiknál azonnal elszakad a cérna. De mindenki átéli néha, hogy elege van, hogy ez igazságtalanság, hiszen már mindent megpróbált, mindent odaadott, még a vérét is kiszívták, és mégsem elég.
Persze, hogy ilyenkor vágyna egy hangszigetelt szobára ahol egy kávéval a kezében bambulhat egy fotelban egy fél órát. Hasonlóan természetes, hogy nem minden elfoglaltság élvezetes a szülő számára, amibe bevonná a gyermek. Van, akinek a közös játék nehéz, és van, akinek a házimunkába való beengedése, mert neki megvannak a kialakult szokásai, és közösen sütni a mézeskalácsot valljuk be, sokkal több idő és energia a szülő számára, mint egyedül.
Mindez rendben is van, de vajon miért várnak mást maguktól sokan, vagy miért hiszik, hogy ez nem férhet össze azzal, hogy igazi anyák legyenek, és leginkább: miért hiszi valaki, hogy mások másként éreznek? Van emögött egy fokozott szorongás, önmonitorozás. Ha az ember eleve bizalmatlan magával, és már előre gyanakszik, talán nem lesz elég jó, akkor minden ilyen konfliktusos helyzet megerősíti ebben a hitében.
Aztán probléma a tabusítás is. Barátnők talán megosztják egymással a nehézségeiket, de még ezen a körön belül is előfordul a szépítés. De legalábbis azt hiszi az ember: jó, van még néhány selejtes barátom, amilyen én vagyok, de azért a többség másképp éli meg. Érdekes: a főnököt, a munkahelyet szinte divat szidni (ki mondja azt, hogy egészen rendben van a főnöke?), a gyerekkel való kapcsolatot viszont kozmetikázzuk. Oka lehet ennek, hogy utóbbiban nagyobb a mi felelősségünk: nyilván nem a gyerek hibája, ha sok otthon a feszültség. Ez igaz, de nem is biztos, hogy hiba, lehet, hogy bizonyos mértékig természetes velejárója ennek a szerepnek.
Az anyaság szép, de konfliktusos feladat. Azért szép mindeközben, mert megfér a sok feszült perc mellett sok igazán felszabadult, örömteli, tényleg kerek pillanat is. De a legnagyobb szépsége az, hogy azt, aki ezeket az intenzív indulatokat kiváltja, mégis ugyanannyira szereti továbbra is az ember, és, noha nem éli át az elképzelt „anyaság-érzést”, azt igen, hogy semmi pénzért vissza nem adná ezt a teremtést, aki rengeteget ad, ugyanakkor rengeteget el is vesz.
Cziglán Karolina
pszichológus
