Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jó, ha az apának van kétszemélyes kapcsolata is a gyerekével vagy gyerekeivel. Nem jobb vagy rosszabb, de más, mint a közös családi együttlét.
Egyre több szó esik az apaságról, és sokat alakult az utóbbi évtizedekben a szemléletünk azzal kapcsolatban, mit várunk egy apától. Ma már akár úgy is feltehetnénk a kérdést, egyáltalán mást várunk-e, mint egy anyától (túl azon, amit a biológiai különbségek indokolnak). Amit egy jó apáról elmondhatunk, az nagyrészt egy jó anyára is igaz, hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy a szülő, legyen apa vagy anya, hangolódjon rá a gyerek szükségleteire, nyújtson számára biztonságos, elfogadó közeget, teremtse meg a kapcsolódás lehetőségét. Mégis érdemes külön szólni az apákhoz, mert úgy tűnik, néha elbizonytalanodik férfiként az ember, neki mire érdemes figyelnie, ha igazán meg akarja adni a gyereknek, amit egy apa adhat.
A bizonytalanság abból is fakadhat, hogy régebben kevésbé gondolták úgy, az apának is fontos szerepe van a nevelésben, legalábbis ami az érzelmi részét illeti. Ennek eredménye, hogy olyan ritkán hallja az ember a mai felnőttektől, hogy jó apjuk volt, és kielégítőnek érezték velük a kapcsolatot. Sőt, mintha ez ritkábban hangzana el egy ma harmincas-negyvenes szájából, mint egy idősebb emberéből. Ennek nem az az oka, hogy rosszabbak az apák: ellenkezőleg!
Lassú átalakulás időszakában vagyunk, régen nem is várták a férfiaktól, hogy bensőséges, érzelmes kapcsolatot alakítsanak ki gyermekeikkel, tehát ha ma egy hatvanéves ember azt mondja, elég jó apja volt, talán csak annyit ért ezalatt, hogy korrekt volt, igazságos, nem ivott, eltartotta a családot. Amikor a harmincéves panaszkodik, hogy milyen távolinak érzi az apját, a fenti jelzőket talán ő is elmondhatja róla, de a személyes kapcsolatot hiányolja. És ez mindig nehéz: már van egy határozott elvárás, de még tanuljuk a hogyant társadalmi szinten.
Tekintély: de hogyan?
A tradicionális apaszerepről elsőként az jut az ember eszébe, hogy apa olyan, akitől tart az ember, de felnéz rá, azaz valaki, aki tekintélyt sugároz. Ha az ember ikon szeretne lenni a gyermeke életében, annak ára van, méghozzá a távolság. Akivel bensőséges és őszinte a kapcsolatunk, annak az árnyoldalait is látjuk, ott elhangoznak a beszélgetésekben, hogy „ne haragudj fiam/lányom, hibáztam”.
A szülő persze tekintély a kisgyerek számára, aki ezt igényli is. Attól érzi magát biztonságban, hogy a nagy és erős szülei vigyáznak rá. Nem kell ezt szándékosan kisebbíteni azzal, hogy az ember eljátssza az egyenrangút, a havert. Jó, ha az apa tekintély, de nem abban az értelemben, hogy valami távoli, szoborszerű, pláne istenszerű lény, hanem olyan szeretetteljes figura, akivel lehet hancúrozni, birkózni, viccelni, de adott esetben él a szülői szereppel, és meghúzza a határt. Azaz tud határozott lenni, és nem fél tőle, hogy emiatt nem fogják eléggé szeretni a gyerekei (épp fordítva van!).
A lényeg: a közös élmény
Ha valaki úgy érzi, neki jó apja van/volt, akkor sosem úgy folytatódik a leírás, hogy azért, mert tökéletes. Mindig élmények következnek az elbeszélésben, olyanok, amikben feloldódott apa és fia, apa és lánya. A kapcsolatot az olyan pillanatok adják meg, amikben mindketten bevonódnak érzelmileg, egyszerűen jól érzik magukat egymás társaságában. Lehet az mesemondás, horgászás, főzés, bármi.
Sok apa van úgy vele, hogy megijed, tud-e mit kezdeni a gyerekkel, azonban szeretné, ha kedvelné és tisztelné a fia, a lánya, ezért igyekszik produkálni valami olyasmit, amire szerinte fel lehet nézni. Például hosszas eszmefuttatásokat tart számára otthonos témákban. Reméli, majd örül a fiatal, milyen okos és művelt az apja. A gyerek azonban azt éli meg, nem tud kapcsolódni hozzá, hiszen ez egy egyszemélyes műsor, hiányzik belőle a kölcsönösség.
A másik csapda, amikor van egy előfeltevés az ember fejében, hogy egy jó apa mit csinál a gyerekkel, azaz hogyan kell jól érezniük magukat, de ez nem feltétlenül illeszkedik a gyerek személyiségéhez. Például ha szerinte a fiúkkal kicsiként birkózni kell, később focizni, kamaszként meg meccsre járni. Lehet, hogy az ő fia egészen más személyiség, és vele elmélyülten beszélgetni lehetne vagy közösen festeni. Ha keresik, valami közös pont biztosan lesz, csak nem szabad feladni a felkutatását!
Legyen külön idő is!
Jó, ha az apának van külön, kétszemélyes kapcsolata is a gyerekével vagy gyerekeivel. Ez más hangulatú, mint a közös családi együttlét, máshogy lehet kapcsolódni. Nem jobb vagy rosszabb, de így külön megtalálhatják a közös hullámhosszt. Az is előfordul, hogy a gyerek jobban kijön az apjával, mikor csak vele van, nincs anya jelen. Ennek több oka lehet, lehet ebben egyfajta birtoklási és rivalizációs dinamika is, mint például annál a gyereknél, aki külön-külön mindkét szülővel jól megvolt, és akkor is, ha eleve együtt mentek valahova, de ha csak anyjával kettesben töltötte az időt, és egyszer csak belépett az apa, indulatosan próbálta kiűzni a szobából, és megsértődött, ha nem sikerült. Valószínűleg nem akart osztozni anyja figyelmén, aki addig csak az övé volt.
Az apaság nem előre megírt szerep. Nem kell ilyennek vagy olyannak lenni. Inkább az a lényeg: lenni kell, leginkább jelen lenni. Nem csak fizikailag, hanem odafigyelve, ráhangolódva, lehetőséget adva a gyereknek, hogy kapcsolódjon.
Cziglán Karolina
pszichológus
