Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az ijesztő méretű dührohamokat azok a gyerekek produkálják, akik nincsenek hozzászokva, hogy olykor korlátokat állít eléjük az élet (a szülő).
A legtöbben egyetértenek abban, hogy kell bizonyos korlátokat állítani a gyermek elé, már csak a testi épsége miatt is. De nagyok a különbségek, ki hol húzza meg a határt. Van, aki úgy gondolja, csak akkor érzi magát szabadnak a gyerek, ha mindent megengedünk, és olyan szempontok, mint a családi béke, a szülők vagy mások komfortérzete, valamiféle rend fenntartása nem lehet ok arra, hogy nemet mondjunk. A másik véglet szerint a gyerek egyetlen „munkája”, hogy mindenben alkalmazkodjon a felnőtt világhoz, és megtanulja a beilleszkedést, és ha neki máshoz lenne kedve, minél előbb meg kell értetni vele, hogy ez senkit sem érdekel.
Ahhoz, hogy megtaláljuk az arany középutat, induljunk ki a gyerek szükségleteiből! A kisgyereknek egyrészt szüksége van rá, hogy felfedezze a világot. Ez sok olyan tevékenységgel jár, ami koszos, ami szabálytalan, hangos, valamelyest zavaró a felnőttek számára. Próbálgatja a hangját, próbálgatja, milyen érzés a homokból és vízből képezett mocsárban dagonyázni, szétszerelni dolgokat, és nem csak az erre kialakított építős játékot, próbálgatja, mi mindenre használhatók a tárgyak azon kívül, amire kitalálták stb.
A felnőttnek az lenne a legkényelmesebb, ha mindent csak arra használna, amire való, akkor sosem kellene aggódni semmi tönkremenése miatt, sem a kosz miatt. Persze, a felnőtt már (jó esetben) felfedezte a világot, nem izgatja, milyen érzés, ha vállig bekeni magát agyaggal az ember. De a gyerek szeretné megtapasztalni a számára új dolgokat, és kicsi korban ez nem elméleti síkon zajlik, hanem testközeli találkozással.
Ugyanakkor a gyereknek szüksége van korlátokra is ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Ez sokak számára unalmas közhely, mégis érdemes leírni, mert számos gyereken látszik, hogy kétségbeesetten próbálja megkeresni a határt: mikor mondja azt a szülő egyértelműen és következetesen, hogy „nem”. De csak nem jön el ez a pillanat, és egyre vadulnak, egyre nagyobb őrültségekbe mennek bele, már őket is fárasztja, mert rég nem az örömszerzés a cél, sok szülő viszont félreérti a helyzetet, és úgy érzi, azzal tesz jót, ha mindet hagy és enged. Nyomasztó egy olyan világ, különösen egy kicsi gyerek számára, ahol nem láthatók a határok. Mindenki, így a gyerek is szeretné érteni a világát, és átlátni annak a rendjét: mit lehet, mit nem, mik a szabályok.
Például fogócskáznak a gyerekek, de elkezd bevadulni a játék: mikor egyik elkapja a másikat, már kicsit lökdösődnek is, rángatják egymást. Ha a szülő nem szól, hogy „gyerekek, egy kis pihenő!”, akkor nekik nehéz ebből kiszállni. Ők elkezdték próbálgatni, milyen az, ha a feszültségüket kiadják a másikon, és csak a szülő tudja jelezni, hogy mi ennek a határa. Ki más? Nekik még nem kell tudniuk, honnan is tudnák.
Amikor a szülő nem mond nemet, annak különféle okai lehetnek. Fakadhat egyfajta meggyőződésből, tehát így tartja helyesnek. De van szülő, aki félelemből mulasztja el, hogy korlátokat szabjon: fél a gyerek dühkitörésétől, attól, hogy nem fogja tudni kezelni a helyzetet, hogy ellenséges légkör alakul ki, sőt, a lelke mélyén talán még attól is, hogy nem fogja szeretni a gyerek. Éppen fordítva szokott történni: az ijesztő méretű dührohamokat azok a gyerekek produkálják, akik nincsenek hozzászokva, hogy olykor korlátokat állít eléjük az élet (a szülő), és tulajdonképpen érthető a felháborodásuk, amikor egyszer csak megtörténik.
Fontos, hogyan mond nemet a szülő. Sokan eleve barátságtalan, mérges légkört kapcsolnak fantáziájukban a nemet mondáshoz (talán ezért is kerülik). Lehet kedvesen, nyugodtan is határt szabni. Az ember nem mérgében mond nemet, hanem azért, mert a gyerek átlépte a határt, és ezt jelezni kell. Na persze, érthető a harag, mikor a csemete ezt nem akarja tudomásul venni sokadszorra sem.
Helyzettől függ, hogy mi a megoldás: elég egyszerűen kitartani az eredeti „nem” mellett, esetleg az oldja meg a helyzetet, ha eltereljük a poronty figyelmét, és ahelyett, hogy idegesen várnánk, harmadszorra is fúj-e nyálbuborékot, belekezdünk valami más témába vagy játékba, és van olyan, hogy valami szankciót kell kilátásba helyezni, és ha szükséges, beváltani. A lényeg az, hogy kerüljük el a játszmát: a szülő egyre idegesebb, mert a gyerek nem fogad szót, a csemete számára pedig ez maga a játék, kipróbálni, mi van, ha tizedszerre is csinálja.
Az idegesség mellett a könyörgés a másik kudarcra ítélt technika. Sok szülő tiltása inkább szorongó kérdésnek cseng, ez pedig olyan a gyerek számára, mint a fent vázolt mindent szabad álláspont. Mintha a szülő tőle várná a végső döntést, hogy akkor most számára elfogadható-e, hogy nem dobálhatja szét a nagyi díszpárnáit. Eleinte csak a szülőt frusztrálja a helyzet, ahogy ismételgeti, hogy „na, légyszi, ne csináld már”, amikor kijön a sodrából és elkiabálja magát vagy odacsap, akkor a gyerek fog megsértődni. Tegyük hozzá, jogosan, hiszen sokáig hagyta a szülő, aztán egyszer csak bedurvult. Ha egyszer kértük, és folytatja, akkor megfoghatjuk a kezét, elterelhetjük a figyelmét, ha szükséges, átvihetjük máshova.
A szülő habitusán, személyiségén múlik, mennyire viseli meg, hogy az ő feladata, hogy korlátokat szabjon. Van, aki rögtön ügyes ebben, és van, aki sok próbálkozással tanulja meg. A lényeg, hogy mindenki számára megtanulható!
Cziglán Karolina
pszichológus
