Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kérdés, hogy amikor „túlkapásokkal” találkozik a szülő, hogyan reagáljon. Lehűtse a gyereket, hallgasson vagy támogassa?
Bármennyire is elfogult a szülő, és a gyermekét a legszebbnek és legjobbnak látja a világon, még így is érhetik meglepetések, mikor a gyerek belelép a tinédzser korba, és tátva maradhat a szája: „nahát, ennek a srácnak aztán van önbizalma!”. Megtévesztőek lehetnek bizonyos megnyilvánulások, mert valójában nem valós, masszív önbizalom áll mögöttük, ezért is fontos, hogyan reagál a szülő ezekre a gesztusokra.
A túlzott önbizalom persze elsősorban a gyerek kritikusságában jelenik meg: szerinte ő tűhegy pontossággal látja, milyenek a szülei, a tanárai, általában a felnőttek. És ő, a maga részéről sokkal jobb, de legalábbis azzá fog válni. Nem ezt a kispolgári, álszent, pénzközpontú, megalkuvó életet fogja élni, ő szabad lesz, őszinte és kreatív. A vágy megvan, a kritikai észrevétel megszületett, de a tudás hiányzik azzal kapcsolatban, vajon miért döntenek a felnőttek bizonyos helyzetekben kompromisszumos megoldások (azaz a megalkuvás, sunnyogás) mellett.
A tapasztalat még hiányzik arról, vannak helyzetek, mikor két fontos érték ütközik, és nem lehet mindkettő oltárán áldozni. Ha a szülő elkezd prédikálni arról, hogy az élet sokkal bonyolultabb, mint ahogy a gyerek látja, akkor ő a mellébeszélő hülye, aki magyarázza a bizonyítványát – a tini legalábbis így értékeli.
Aztán vannak másféle nagyképűségek is. A gyermek rocksztár, atomfizikus vagy színész szeretne lenni, és úgy tekinti, mintha ez csupán elhatározás kérdése lenne, fel sem merül komoly kételyként, hogy a szükséges tehetség adott-e, és hogy mennyi az esélye annak, hogy ezer ember közül, akinek hasonló a vágya, épp ő lesz az, aki meg is valósítja. Vannak fokozatok: lehet, hogy a leendő színész még az iskolai drámakörnek sem tagja, a leendő tudós pedig kifejezetten gyenge reáltárgyakból. Vagy tényleg van némi köze a témához, de a szülő látja, hogy ez mennyire kevés ahhoz, amit célként kitűzött.
Aztán kapcsolati téren is megjelenhetnek torzítások: a gyerek meg van sértve, mert nem viszonozza vonzalmát az a fiú vagy lány, aki neki tetszik. Terveket eszel ki, hogyan csábíthatná el, és nem hajlandó tudomásul venni a másik elutasító visszajelzéseit. Mintha ez csak valami tévedés lenne, hiszen ő érzi, mennyire összeillenének, a sors is egymásnak teremtette őket, őrület, hogy a másik ezt nem látja: fel kell nyitni a szemét! A szülő szerint viszont az már csak úgy van, hogy nem mindig kölcsönös a vonzalom, hiába tetszik nekem valaki, lehet, hogy őneki én nem. És nincs ebben semmi félreértés: nem lehetünk mindenki szemében tetszetősek, rokonszenvesek. Ezt a békát le kell nyelni.
Kérdés, hogy mikor ilyen „túlkapásokkal” találkozik a szülő, hogyan reagáljon. Lehűtse a gyereket, hallgasson vagy támogassa?
Először is a legfontosabb: értse meg! Ezek nem arról szólnak valójában, milyen hatalmas a gyerek önbizalma, ellenkezőleg. Azért nem fér bele neki a visszautasítás, mert még most forrja ki magát, hogy mennyire tekinti magát értékes nőnek, férfinek, nincs meg az a tudás, hogy persze, hogy értékes, akkor is, ha ennek az egy embernek éppenséggel nem ő kell. Azaz élet-halál kérdés, hogy kelljen, mert úgy véli, az ő értéktelenségéről árulkodik a visszautasítás. Nem tudja, mennyit ér, ezért kritikátlanul elfogadja a másik visszajelzését.
Most formálódik az is, miben hisz, mik azok az értékrendbeli kapaszkodók, amikről úgy érzi: igen, ezekért igazán érdemes élni. Persze, hogy szélsőségesen látja, persze, hogy könyörtelenül ítéli meg a „megalkuvókat”, hiszen ő most éli át, hogy vannak olyan értékek, amik igazán az övéi, amikért tenni is érdemes. Most ezt kell megerősíteni, kiépíteni ahhoz, hogy aztán kirajzolódjon, egyáltalán miből lehet engedni. Szükség van erre a szenvedélyre, erre a lelkesedésre ahhoz, hogy aztán eljöhessen az időszak, mikor a valóságban, a mindennapokban teszi próbára az ideológiákat: akkor majd kiderül számára is, hogy kellenek a kompromisszumok.
Hasonló a helyzet a szakmákkal, mindenféle szerepekkel. Itt most nem az a fontos, hány százalék esélyem van, hogy tényleg híres színész legyek. Ha ezt mérlegelné a gyerek, el is menne a kedve. Most az a dolga, hogy beleélje magát, próbálgassa a szerepeket, már előre ennek vagy annak képzelje magát, noha még egy lépést sem tett abba az irányba. Nem a realitás a lényeg, hanem hogy fantáziában belebújjon egy lehetséges felnőtt életbe, szerepbe. Így érzi meg, mi otthonos számára, mi nem, mi testhezálló, mi nem. Ez olyan, mint mikor sokféle ruhát felpróbálunk, hogy megtudjuk, miben érezzük kényelmesen magunkat.
A szülő dolga tehát az, hogy ne háborodjon fel, és ne próbálja ráerőltetni a realitást (vagy, amit ő annak hisz) a gyerekre. Fogadja el, hogy a gyerek így látja, neki ez fontos, ő így érzi. Lehet, hogy sejtjük, nem lesz rocksztár, és nem fog mindenkinek kelleni, aki neki tetszik, és ő is tesz majd „megalkuvó” lépéseket. A lényeg, hogy hiszünk benne, hogyha mással is fog foglalkozni, hordozza a lehetőséget, hogy valami jót alkosson. Tudjuk, hogy szerethető, és meg fogja találni a párját. És bízunk benne, hogy jó kompromisszumokat fog hozni, amikor arra lesz szükség. Ő ezekben még nem hisz, mert bizonytalan benne, ki ő, mennyit ér, ezért kell nagyravágyó terveket dédelgetnie. Mi hiszünk benne, és ez a fontos.
Cziglán Karolina
pszichológus
