Lehet-e túldicsérni a gyereket?

Zanza!

Úgy tűnik, az utóbbi évtizedekben igen sokat változott a felfogás azzal kapcsolatban, dicsérjük-e a gyereket, és vajon hogy hat rá a sok dicséret. Talán egyre kevésbé félünk attól, hogy „beképzelt” lesz, néha átesünk a ló túloldalára, és minden percben szajkózzuk: de ügyes vagy, de okos vagy. Újabban megjelennek bizonyos kutatások, amelyek felhívják a figyelmet a nem jól megfogalmazott dicséret káros hatásaira, és sok szó esik arról is, ha körbenézünk, hány embert látunk, aki valamifajta felduzzasztott önképpel él, ami olyan, mint a lufi: nagy, de nincs benne tartalom. De vajon köze van-e ennek a túl sok dicsérethez?

Aki ma középkorú, valószínűleg kevesebb dicséretben részesült, annak idején inkább arra helyezték a szülők a hangsúlyt, tanuljon alázatot, szerénységet a gyermek. Nem is esett olyan sok szó a biztatás fontosságáról.

Pedig Rosenthal és Jacobson már a hatvanas években felhívták a figyelmet az önbeteljesítő jóslat jelenségére. Kísérletükben IQ tesztet vettek fel egy osztállyal, és anélkül, hogy megnézték volna a valós eredményeket, véletlenszerűen kiválasztották a gyerekek egy részét, és azt mondták róluk a tanároknak, hogy az átlagnál jobb eredményt értek el, és a jövőben különösen nagy fejlődés várható tőlük. Később visszamentek, újra felvették a tesztet, ezúttal kiértékelték a régi és új eredményeket is, és azt tapasztaták, ezek a gyerekek valóban többet fejlődtek az átlaghoz képest. Noha teljesen véletlenszerűen választották ki a neveket! Sőt, tanáraik sem gyanakodtak, hogy nem volt valós alapja a kutatók által adott információnak: ők is úgy érezték, valóban kiemelkedőek ezek a diákok. Rosenthal és Jacobson szerint az történt, hogy a kiválasztott diákokra a tanárok pozitív várakozása, bizalma hatott stimulálóan. Serkentette őket a körülvevő kedvező légkör, és bizonyára több lehetőséget is kaptak a kibontakozásra.

Ha az otthoni nevelésre értelmezzük a vizsgálat tanulságait, azt mondhatjuk, akkor is jót tesz a bizalommal teli várakozás, kedvező előítélet a gyermek fejlődése szempontjából, ha az eleinte nem is teljesen megalapozott.

Ugyanakkor vannak olyan eredmények, amik óvatosságra intenek: ha nem is mondják, hogy csínján kellene bánni a biztatással, de felhívják a figyelmet arra, ártani is lehet a dicsérettel, ha nem jól használjuk.

dicser 1 shutterstock 154036769

Carol Dweck motivációkutató pszichológus vizsgálatai szerint bátorítólag hat a gyerekekre, ha nem állandó, stabil tulajdonságokat dicsérünk, nem azt mondjuk például, hogy milyen okos, szép, ügyes, hanem a feladatba fektetett erőfeszítést tesszük szóvá. Azaz megdicsérjük a gyermeket, mert kitartóan dolgozott. Kimutatta, hogy az így dicsért gyerekek szívesebben vállaltak akár nehezebb feladatot is, nem estek kétségbe, ha valami nem sikerült, és valóban javult a teljesítményük.

Ellenben akit stabil tulajdonságaiért dicsérnek, annál megjelenik egy ellentétes hatás: fél, ha kudarcot vall, kiderül, mégsem olyan okos, ügyes. Ők nem szívesen fognak bele olyan tevékenységbe, amibe várhatóan beletörik a bicskájuk, mert úgy veszik, az róluk állít ki kedvezőtlen bizonyítványt. Logikus: ha jó eredményt érek el, az azt jelenti, okos vagyok, akkor a rossz eredmény azt jelenti, buta vagyok.

Bizonyára sok szülő van, aki ezzel nehezen tudna mit kezdeni. Természetesen jön az ember szájára, hogy „jaj, de ügyes vagy”, mikor először épít csodaszép várat az építőkockákból a gyerek, vagy hogy „milyen okos vagy”, mikor felnőtteket is megszégyenítő éleslátó megjegyzést tesz. Ez belülről fakad, és nehéz lenne annak a szülőnek a dolga, aki le akarná nevelni magát ezekről a mondatokról. Nem is kell! Nem kell, mert a gyereknevelésben, a vele való kapcsolatban nemcsak a szavak számítanak, hanem a mögöttes szándék és lelkiállapot.

Mondhatom úgy is a gyereknek, hogy „okos vagy”, hogy abban az van benne: „jól teljesítettél, remélem, ezentúl sem okozol csalódást, és elbüszkélkedhetek veled mindenkinek”. Ha ezt gondolja a szülő, a gyermekben szorongás ébredhet, mert érzi a dicséretben rejlő feszültséget, azt, hogy tulajdonképpen egy elvárást fogalmaztak meg vele szemben. Ez lehet a magyarázat Dweck eredményeire.

Azonban más a helyzet, ha a megjegyzés mögött az áll: „örülök neked, rácsodálkozom arra, amilyen vagy”. Ez nem elvehető, a szülővel jó kapcsolatban lévő gyermek pontosan érzi, nem fog csalódást okozni a szülőnek, ha másnap kevésbé szép várat épít, vagy semmi frappánsat nem mond. Tetszik a szülőnek úgy, ahogy van, de azért, amilyen, nem azért, mert valamilyen előre megszabott elvárásnak megfelel, azaz nem a szülő érdekeinek kielégítése miatt.

Hogy akkor miért így fogalmazunk: „okos vagy, ügyes vagy”? Valóban nem ez lenne a legpontosabb, hiszen a szülő nem azt szeretné kifejezni, hogy a gyermek valamiben jobb az átlagnál. Talán csak így a legegyszerűbb, lehet ez annak eredménye, hogy már mindenki megtanulta, sokat kell dicsérni a gyereket. Egy biztos: beképzelt nem ettől lesz.

Beképzeltnek azt szoktuk érezni, mikor a másik erőltetetten elvár valamilyen értékítéletet önmagával kapcsolatban, amit mi nem érzünk helytállónak. Emögött mindig ingatag önbecsülés áll. Az illető (legyen gyermek vagy felnőtt) kívülről szeretné megtámogatni, ami belül bizonytalan. Ennek oka, ha például ellentmondásos visszajelzéseket kapott, így nem alakulhatott ki megnyugtató válasz arra a kérdésre: „rendben vagyok-e”. Ennek veszélye éppen azoknál a gyereknél áll fenn, akiket valamilyen teljesítmény kisajtolása érdekében dicsérnek, és persze vonják meg a dicséretet, nem ha produkálnak.

Ne féljünk tehát a dicsérettől, ha őszintén jön és érdek nélkül!

Cziglán Karolina pszichológus

Blogmustra