Ha korán nevelünk belőle minifelnőttet, az nagyon visszaüthet. A felelősség a szülőé, áthárítani nem oké, a gyerek még nem tudja, mi a túl sok.
Senki nem örülne, ha a gyerek nem lenne képes felnőni és önállósodni. De siettetni sem érdemes, mert ha túl hamar teszünk túl nagy terhet, felelősséget a gyerek nyakába, később vissza fog ütni. Nem az ő dolga állást foglalni a párkapcsolati viszályban, ellenőrizni a tesó bepakolt táskáját, vagy felkelni, ha annak asztmás rohama van.
Ismerjük azokat a családokat, ahol még tíz évesen is anya köti meg a gyerek cipőfűzőjét, ahol az egyetemistának is csomagolnak tízórai szendvicset, és a harmincéves ifjú is hazaviszi hétvégén a szennyest mosásra. Persze, a gondoskodást, kedveskedést nem akarjuk kipellengérezni, inkább az jelent problémát, ha valaki annyira gyermek szerepben marad, hogy maga is elhiszi, nem tudná egymaga intézni ügyeit.
A másik véglet azonban kevésbé látványos, és a környezet sem jelez vissza, hogy valami nem stimmel. Arról van szó, mikor olyan feladatokat kap a gyermek, amikhez még túl kicsi. Nem csak hétköznapi feladatokról van szó, sokkal inkább a felelősség túlzott áthárításáról. Ezek a gyerekek gyakran belesimulnak a nekik szánt szerepbe, mert még gyengék tiltakozni ellene, és maguk sem tudják, hol a határ (honnan is tudnák, ha a szülő sem jól ítéli meg), később azonban nagy árat fizetnek a túl korai felnövekedésért.
Vegyük azt a hétköznapi esetet, amikor a kisebb testvért a nagy hozza haza az iskolából. Addig rendben is van, hogy a gyerek vegyen részt családi feladatokban, és ez lehet akár a testvérével kapcsolatos is, de tudják a szülők, hogy alapvetően az ő feladatuk, felelősségük megoldani a kicsi hazajutásának kérdését. Tehát, ha a nagy vállalja a hazakísérést, az oké, de bármikor mondhassa, hogy ezt már nem szeretné, inkább vállalna helyette valami mást (pl. szemétlevivés, macskaetetés, stb.). Amikor viszont már őrá építenek a szülők, bevonják harmadik szülőnek, és úgy szervezik napjaikat, hogy már meg sem tudnák másképp oldani a kicsi hazahozását, ott kezdődnek a gondok. Mert akkor mi van, ha a nagytesó szeretne egy barátjával elmenni fagyizni? Nem mehet, mert neki kötelessége van? Onnantól van baj, ha minifelnőtté avatják. Amíg önként segít, tudva, hogy visszaadhatja a feladatot, addig egészséges a dolog.
Vegyünk egy szélsőségesebb példát. Imre eleinte idealisztikusan beszél anyjáról, és igen kritikusan apjáról. A pszichológus mindig gyanakszik, ha a gyermekkor szereplői ördög és angyal jelmezt kapnak. Az apa hideg volt, agresszív, kiszámíthatatlan. Együtt haragudott rá Imre és édesanyja. Az anya sokszor az ő vállán sírta ki magát, a tízéves gyermektől kért tanácsot, együtt maradjon-e férjével, vagy elváljanak. Tizenkét éves volt, mikor kiderült, hogy az apa hosszabb idő óta viszonyt folytat egy nővel. Az anya éjszakába nyúlóan öntötte ki szívét a fiúnak, részletesen ecsetelve, mit tenne a nővel, ha kezei közé kerülne.
Mivel törődést, támogatást csak anyjától remélhetett, melléállt, nem engedett meg magának pozitív érzéseket apjával szemben, fő feladata az volt, hogy tartsa a lelket labilis lelkiállapotú anyjában, támaszként szolgálva neki. Felnőtt korba lépve azonban valahogy elveszett, nem találta, mi az útja. Munkájában még csak-csak helyt állt, de magánélete teljes káosz volt, hol úgy érezte, vágyik családra, hol úgy, hogy semmi ereje felvállalni az ezzel járó felelősséget, feladatokat.
Előbb-utóbb kimondta, hogy hiányzik az a muníció, ami bátorságot adna neki, hogy belekezdjen igazi felnőtt életébe, hiszen ő nem lehetett igazi gyermeke egyik szülőnek sem. Az apa érzelmileg elérhetetlen volt, az anya inkább támaszkodott rá, mintsem támogatást adott volna.
Sajnos nem ritka, hogyha a szülők közt konfliktusos a viszony, valamelyikük (vagy akár mindkettő) úgy próbálja oldani feszültségét, hogy bevonja a gyermeket, olyan terhet rakva rá, amivel életkorából és gyermeki helyzetéből fakadóan nem tud mit kezdeni.
Egy gyermek még nem elég erős és érett ahhoz, hogy megállapítsa, mi az ő feladata, és mi túlzás abból, amit a szülő vár, és kivonja magát a szülők játszmájából. Attól függően, milyen a két szülővel való érzelmi kapcsolat, különféle forgatókönyvek elképzelhetők. Például, hogy valamilyen tünetet produkál, így magára vonva a figyelmet, csökkentve a szülők közti feszültséget. Ha amiatt kell aggódni, hogy az anorexiás a gyermek eszik vagy nem, és hány kiló éppen, akkor máris van egy közös célja a szülőknek, nincs idő azzal foglalkozni, kihűlt a kapcsolat, szex sem volt fél éve, legalábbis nem egymással.
Van olyan is, hogy a gyermek kifejezetten az egyik szülő mellé áll, óvva, védve az ártatlannak vélt félt a „rosszal” szemben. Persze, egyik sem ártatlan, hiszen a gyermekre terhelik azt, amit nekik kellene megoldani. Visszatérve Imre példájához, anyja olyan problémákat rakott a vállára, amikkel nem tudott megbirkózni, hiszen hogyan is dönthetné el a tízéves, váljanak-e a szülei. Természetesen ne váljanak, béküljenek ki, ezt szeretné lelke mélyén, de ezt már maga előtt sem mondhatja ki, hiszen neki anyját kell védelmeznie a gonosznak kikiáltott apával szemben. Ez a helyzet még egy fájdalmas veszteséget jelent: nem szabad szeretni az apát. Pedig akármilyen rossz is a természete, ordítozik, szitkozódik, azért még sincs helyette másik apa, mégis ő az, akiben meg lehet látni, hogy mit kapott tőle – hiszen olyan tényleg ritkán fordul elő, hogy semmit. Ha mást nem, az életét legalábbis.
A gyermek felnőttként való kezelése, vagy ahogy a családterápia nevezi, parentifikációja gyakran a testvérek közti viszonyban jelenik meg, például a nagyobb gyermek felelőssége, hogy a kicsinek össze van-e pakolva az iskolai táskája. Persze, segíthet a nagy a kicsinek, de végső soron a szülők feladata vállalni a felelősséget, hogy rendben menjenek a dolgok. Van olyan kliensem, akinek családjában gyermekként őt értesítették, ha rosszul volt betegeskedő húga, mert meg volt beszélve, hogy a szülők dolgoznak, neki kell ilyenkor intézkednie. Egy másik családban a nagytestvér dolga volt szólni, ha éjjel asztmás rohamot kap a kisöcs, és ezt a feladatot úgy tálalták a szülők, hogy érezze a gyermek, az ő éberségén múlhat az öcs élete. El lehet képzelni, milyen nyugodt éjszakái voltak a nagytestvérnek.
A korán felnőtté vált gyermekek később komoly nehézségekkel néznek szembe, mert érthető módon úgy érzik, ők már megtették, ami elvárható tőlük, most már végre róluk is gondoskodjon valaki. Ez persze nem tudatosan fogalmazódik meg, de nagyban megnehezíti a kiegyensúlyozott, partnerségen alapuló párkapcsolat kialakítását.
