Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ne érezzük rosszul magunkat, ha olykor terhesnek érezzük a gyerekkel való együttlétet, ez normális. Ha viszont emiatt bűntudatunk van, az már nem jó.
Sokféle kimondatlan elvárást hordozunk magunkban azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkedni, ha jó szülők/gyerekek szeretnénk lenni. A legtöbben meglepődnének, ha beleshetnének a pszichoterápiás rendelők falai közé, mi mindentől tartja vissza az embereket a lelkiismeret-furdalástól való félelem. Hogyan ne keltsünk bűntudatot? Hogyan küzdjük le a sajátunkat? A pszichológus a héten arról ír, hogy a szülő-gyerek viszony akkor lehet kerek, ha kölcsönösen elfogadjuk, hogy egyik fél sem hibátlan.
Az otthonról hozott batyu
Miközben arról panaszkodik valaki, mennyire sok rosszat kapott szüleitől, mennyi fájdalmat okoztak neki, ha kicsit a mélyére ásunk, kiderül, sokan nem engedik meg maguknak felnőttként sem, hogy hátrahagyják a nehéz örökséget, mert azt valamiféle hűtlenségnek éreznék a szüleikkel szemben.
Ez volt a helyzet Andrással. Minden adott volt, hogy sikeres ember legyen belőle, intelligens volt, összeszedett, lelkiismeretes. Ám nemcsak munkájában volt lelkiismeretes, hanem származási családjával szemben is, annyira, hogy be akarta teljesíteni az otthonról kapott útravalókat.
A szülei nem tiltakoztak nyíltan amiatt, hogy András más pályát választott, mint amit ők álmodtak meg neki, de számos negatív sugallatot küldtek felé azzal kapcsolatban, hogy választott pályáján nem lesz sikeres, és végső soron rá fog jönni, rosszul tette, hogy szembeszállt a szülői intelemmel.
András sokáig jól haladt, ám mindig elbizonytalanodott, mondhatnánk, „elanyátlanodott”, mikor valamilyen nagyobb siker kapujába ért, és vagy nem teljesített képességeinek megfelelően, vagy az utolsó pillanatban meghátrált a kihívás elől. András lelkiismereti dilemmája akkor oldódott meg, mikor megélte, hogy úgy is tisztelheti szüleit, lehet nekik hálás, ha nem teljesíti be a választott hivatása sikertelenségére vonatkozó jövendölést.
Mivel a szülők is csak emberek, az ő visszajelzéseik sem mindig tökéletesen pontosak és személyre szabottak. Sok gyermekben kínzó bűntudat támad, ha valamilyen fontos kérdésben máshogy gondolkodna, mint ahogy elvárták tőle. Néha vállalni kell ezt, ez a kulcsa az önállóvá válásnak, legalábbis érzelmi értelemben. A szülő pedig jó, ha tudatában van, hogy „jövendöléseivel” rányomja a bélyegét a gyermek életére már a legkorábbi évektől kezdve.
Nem ilyen gyereket akartam
A lelkiismeret-furdalás nemcsak a gyerekek problémája, a szülők is gyakran szembenéznek vele. A mi kultúránkban hajlamosak vagyunk úgy beszélni az anyaságról (érdekes módon az apaságról kevésbé), mint egy minden elemében meghitt, magasztos viszonyulásról.
Ha valaki ezt elhiszi, meglepődhet, és tehetetlenséget élhet meg saját oda nem illő érzései miatt. Hiszen hogy fér ebbe bele, hogy olykor terhesnek érezze a gyerekekkel való együttlétet, pláne, hogy azt érezze, bizonyos vonatkozásokban másmilyen gyermekkel könnyebb lenne neki.
Nem ritka, hogy szülő és gyermek temperamentuma eltér egymástól, és emiatt nehezebb összehangolódniuk, sőt, esetenként egymást elviselniük. Egy anya azt a jellemző példát mondta, hogy hiába kiált be lányának a szobába, hogy indulni kell, mikor öt perc múlva bemegy, hogy ellenőrizze, hogy halad a készüléssel, azt látja, lánya álmodozó arccal ül ágya szélén fél pár zoknival lábán, másik felével kezében.
Ilyenkor borzasztó haragra gerjed, és általában üvöltözés lesz a vége. Amit bűntudat követ, hiszen lelke mélyén tudja az anya, hogy nem ellene irányul a lassúság. Ez az anya valójában megkönnyebbült volna, ha lánya kap egy diagnózist, és kiderül, hogy valamilyen betegség tüneteként értelmezhető az álmodozás, a lassúság. Akkor talán csillapodik a lelkiismeret-furdalása, amiért nehezen viseli el, hogy gyermeke nem az ő fordulatszámán pörög, hogy más a temperamentumuk.
Igen, sokszor van olyan, hogy valakinek könnyebb lenne egy másmilyen (pörgősebb vagy csendesebb, társaságkedvelőbb vagy visszahúzódóbb) gyerekkel. Ezek a tulajdonságok nemcsak a nevelésen múlnak, részben szerencse kérdése, olyan gyermeket kap-e a szülő (és fordítva), amilyennel neki könnyű. Ha nem, akkor több energiát igényel egymás elfogadása, de egyik fél sem kell, hogy hibáztassa magát érzéseiért.
Hibázni szabad
Nem ritka, hogy éppen a bűntudat akadályozza a feszültségek tisztázását. Mikor a kamasz, vagy a már felnőtt gyermek megosztja sérelmeit a szülővel, a legjellemzőbb reakció a mentegetőzés, vagy a visszatámadás. E mögött általában szorongás áll, szorongás attól, hogy le kelljen értékelnie magát egy számára fontos szerepében: az anyai vagy apai szerepben. Holott a szülő sem mindenható, követhet el hibákat, és nem tudja pontosan kiszámítani, milyen lépése hogyan hat a gyermekre. A szülők gyakran a bűntudattól való félelmükben nem tudják elfogadni a gyermek érzéseit, például, hogy valami nekik rosszul esett, amit a szülő tett.
Az indokolatlan bűntudat ellenszere legtöbb esetben az elfogadás. Elfogadni, hogy a szülő-gyermek kapcsolat úgy is lehet kerek, ha egyik résztvevő fél sem tökéletes. Tökéletlen üzenetekkel látjuk el a másikat, néha türelmetlenek vagyunk egymáshoz, és nem mindig hozunk jó döntéseket. Ezek korrigálhatók, de csak akkor, ha előbb elfogadjuk a saját és a másik esendőségét.
