Úristen, mi van, ha sosem lehet gyerekünk? Befejező rész

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Az utolsó részben megcsodáljuk petricsészében fejlődő leendő gyermekeinket, és drukkolunk nekik.

Szubjektív beszámoló a meddőségről, befejező rész

Az első részt itt talájátok, a másodikat itt, a harmadikat itt, a legutolsót pedig itt. Ebben a sorozatban megosztom veletek, min mentem keresztül testileg, lelkileg. Milyen köröket futottam feleslegesen, és mit lett volna jó már a legelején is tudni. A végén pedig kiderül, sikerrel jártunk-e.

Ott tartottunk tehát, hogy az új helyen elő voltunk jegyezve lombikra decemberre, persze azért néhány vizsgálatot addig újra elvégeztek. Általunk választott időpontokra jártunk, általában belépéstől kilépésig 20 perc alatt végeztünk, és mindenki végtelenül kedves volt mindig. Igen, mindez már nem az állami egészségügy égisze alatt történt.

Végül megkezdtük a programot, ami eleinte nem nagyon különbözött az inszeminációtól, szurkáltam magam esténként, hogy segítsük a peteérést – bár az gyorsan kiderült, hogy fizikailag megterhelőbb, ha az elérendő cél 8-10 érő petesejt, mint, ha „csak” az időzítés a feladat.

Természtesen a kontroll is szigorúbb volt, így egy hét után az ultrahangon kiderült, hogy szokatlanul élesen reagál a szervezetem ennyi hormonra, és, ha nem állunk le az adagolással, bekövetkezhet az úgynevezett hyperstimuláció, ami egyrészt elég veszélyes, másrészt nagyban csökkenti annak az esélyét, hogy életképes petesejteket tudjon leszívni az orvos.

Így aztán első lombikunk ennyiben is maradt, de legalább okosabbak lettünk, én pedig végre tényleg bízni és hinni kezdtem az új orvosban, mert annyira normálisan és egyenesen, kertelés és hárítás nélkül mondta el, hogy mi a helyzet. Megállapodtunk, hogy várunk két hónapot, hogy a szervezetem magához térjen és nekifutunk újra.

A következő körben már minden gond nélkül haladtunk – igaz, ehhez a kisebb dózisok mellett az is kellett, hogy kétnaponta bemenjek a központba, ahol egy gyors ultrahang-vérvétel párossal ellenőrizte az orvos, hogy nem szállnak-e el megint a hormonjaim. 12 nap stimuláció után megállapíttatott, hogy az összes petéim készen állnak a leszívásra, így egy reggel bementem, elaltattak és magukhoz vették őket a biológusok.

Az altatás pont annyira volt vicces, mint amennyire féltem tőle, bent a műtőben lekapcsolták a villanyt, aztán kint az őrzőben meg fel – ehhez tudom hasonlítani az élményt. A leszívás remekül sikerült, 10 életképes petesejtet produkáltam a hormonok segítségével, akiket mind meg is termékenyítettek a férjem ugyanaznap reggel leadott hozzájárulásával.

A lombik programban ilyenkor ugye az ember még csak az izgulás felén van túl, mert ki kell várni, hogy hány embrió indul fejlődésnek, és éri el azt az állapotot, amikor vissza lehet őket suvasztani a helyükre. Reggelente az ember odatelefonál a központba, érdeklődik leendő gyermekei hogyléte felől, és drukkol, hogy minél több napot kibírjanak a petricsészében, mert a cél az ötnapos blasztocita állapot, egy sima mezei terhességnél kábé ekkorra ér a megtermékenyült petesejt a méhüregbe.

A mi leendő gyerekeinkből ketten is remekül teljesítettek így a 6. nap reggel mehettünk értük – vagyis ekkor volt az ún. transfer. Mielőtt egy sima katéteres eljárással visszahelyeznék őket, lehetőség van mikroszkóp alatt egy pillantást vetni rájuk.

Életem egyik legszebb – bár kicsit bizarr – élménye volt, hogy láttam csillogni a két kis virágocskát (tényleg olyan alakjuk van), akik a gyerekeim lehetnek. Ezután a férjemet kitessékelték, hogy várjon a folyosón, én pedig egy szinte ugyanolyan eljárás során, mint az inszemináció, megkaptam őket további megőrzésre. Szinte ugyanolyan, mert egy katéter segítségével teszik őket a megfelelő helyre, de mégsem, mert az összes korábbi inszeminációval ellentétben ez egyáltalán nem fájt. Mint kiderült, ehhez elég volt egy görcsoldó-fájdalomcsillapító injekció – mégis mekkora különbség! Se görcsök, se vérzés, semmi.

A transfer után kaptunk egy ultrahang képet (semmi nem látszott rajta, de már a tudat is elég volt, hogy ott vannak eldugva valahol a képen), és hazaküldtek minket azzal, hogy 14 nap múlva teszteljek, és mindenképp telefonáljak az eredménnyel.

Nagyjából egy héttel a beavatkozás után gyanús hányingereim kezdtek lenni, de eléggé rá voltam állva a „semmit sem vehetünk jelnek” vonalra ahhoz, hogy győzködjem magam, hogy biztos a terhesvitamintól van, amit szedek – egészen addig, amíg a férjem röhögve hülyének nem nyilvánított.

A 14. nap hajnalán megint a fürdőben üldögéltem, azon gondolkozva, hogy akarom-e én tutira tudni, hogy mi van. Hátha minden összeesküszik azért, hogy terhesnek gondoljam magam – négy év után már óvatosan kezd bele az ember az optimizmusba. Aztán vettem egy nagy levegőt és teszteltem. Nagyjából arra sem volt időm, hogy sóhajtsak, mert a tesztcsík azonnal leugrott a szalagról és éppen hogy orrba nem vágott, hogy „hé! gyereked lesz!” Sírva nevettem, aztán remegő kézzel adtam oda a férjemnek a tesztet, hogy ugye jól értelmezem én ezt – mégiscsak ő a műszaki a családban.

Másnap ultrahangon és vérvétellel is megerősítették a tényt, hogy gyerekkezdemény van a hasamban. Nyolc hónappal és egy eseménytelen terhességgel később pedig megszületett a lányunk, és hamarosan születik az öccse is, akit egy inszeminációból hoztunk össze, ugyanannál az orvosnál.