28 éves vagy, most éppen saját magadat rendezed A nagybőgő című darabban. Mit gondolsz, egy meglett zenészről szóló monodrámában még magad is rendezni nem enyhe túlzás?
Vannak külső szemeim, akik kívülről segítenek, és valójában rendeznek, így csak formálisan vagyok én megnevezve rendezőnek. Ami ebben valóban az enyém az a projekt és az ahhoz való koncepció kitalálása, és részben a szöveg átalakítása, de elég sok közöm van az előadás látványához is. A közös munkára amúgy olyan alkotótársaimat és barátaimat kértem fel, akikkel már évek óta együtt dolgozom, így minden szekcióban együtt alakítottuk ki a végleges formát. De például nagybőgő tanárt és hangszert is magam kerestem.
Szóval lehet azt mondani, hogy minden szempontból szívügyeddé vált ez a darab?
Igen. Tinédzserként, klasszikus feldolgozásban láttam először Sárközy Zoltánnal a főszerepben, aki akkoriban már közeledett a nyugdíj felé, szóval abszolút az ő szerepköre volt. Azért gondoltam, hogy 28 évesen lehet bátorságom eljátszani, mert újra elkezdtem olvasgatni, és az szúrt benne szemet, hogy egy csomó minden akkor is működhet, ha egy fiatalabb ember szájából hangzik el ez a szöveg. Az a csodabogárság, fanatizmus, ami erre a fickóra jellemző, és az ő életéhez kapcsolódó magány és kitaszítottság nem életkori sajátosságok. Bármerre nézek körbe, azt látom, hogy a harmincas embereknél egyszer csak eljön egy pont, amikor válaszút elé kerülnek. Nagyon sokat teszik fel maguknak akkor a kérdést, hogy tényleg pálya-e ez nekem, vagy hogy meddig lehet ezt még csinálni. És ráadásul most a foglalkoztatott, megbecsült emberekre gondolok. Hát még ha valaki évek óta vár és elégedetlen. A nagybőgőslét és a színészet tökéletesen analógiába hozható, de ugyanez persze tud bármilyen szakmában érvényes lenni.
Az ember azt gondolná, hogy a színészek élete valamivel változatosabb egy hétköznapi emberénél, hiszen – hacsak nem vagy kőszínházi alkalmazott – nem néz ki ugyanúgy minden napod...
Van a darab végén pár mondat arról, hogy közalkalmazott vagyok, heti óraszámom és évente öt hét szabadságom van, kétévente automatikusan emelkedik a bérem, aztán majd egyszer nyugdíjat kapok (vagy nem). Ez a néhány mondat a közalkalmazotti lét olyan sűrű összefoglalása, hogy ennél gazdagabban nem is tudok válaszolni erre. Három évig voltam kőszínházi tag és rengeteg élményem van, mégis elképesztően sivárnak éreztem azt az életformát. De ez időszakos. Fiatalon szerintem menni kell.
Azt is egy általános kórképnek látom, ahogyan a nagybőgős elképzeli, hogyan hívhatná fel magára a figyelmet. Két lehetősége van: vagy botrányt, csinál vagy türelmes marad és szépen lassan kijárja az útját, majd elnyeri a jutalmát. Mindez szomorú és lírai, de mindannyiunk életében jelen van a nagy kérdés, hogy mi lehet a maximum? Egyszer majd III. Richárdot játszom egy teltházas nagyszínpadon? Igen, és aztán? Megkapom az Oscart, na és aztán?
Értem, de ez a "mi végre az ember" nem lehet korosztályos para? Fiatal vagy, aztán egy idő után meg lenyugszol, hogy nem vagy többre hivatott másoknál, és örülsz neki, ha nem fáj a derekad, amikor reggel kikászálódsz ágyból.
Ez a te filozófiád. Ha egy alkotó ember belenyugszik a középszerűségbe, akkor akár abba is hagyhatja. Egyébiránt a nagybőgős kimondja magáról a végén, hogy nem több középszerű alaknál...
Szerintem egy dolog belenyugodni a középszerűségbe, és megint egy másik helyünkön kezelni saját magunkat. Ráadásul éppen most mondtad, hogy az is csak ideig óráig elég, ha a Nemzeti színház színpadán III. Richárdot játszol!
Olvassuk akkor együtt újra Madách Imre Az ember tragédiáját, az lesz a legjobb. Mit hajszolunk, miért nem dőlünk hátra azonnal, ha a körülmények épp adottak? Nyilván nem tudom. Nem tudok én se választ adni erre. Mi ez az iszonyatos vívódás, amitől kényszerűen be akarjuk bizonyítani a világnak, hogy különlegesek vagyunk? Úgy érzem, hogy ha megtalálom magamban a válaszokat ezekre a kérdésekre, amiket ő felvet, akkor teljesen mindegy, hány éves vagyok. Engem ez érdekel ebben az anyagban. Az egész folyamat nagyon izgalmas.
Nagyobb lett a felhajtás körülötted a Veszettek című Goda Kriszta film miatt, amiben főszerepet játszottál?
Nem hiszem.
Mit szólsz hozzá, hogy lehúzták, amiért kevesen nézték meg a moziban?
Bánt, mert nekem ez egy nagyon fontos munka volt. Viszont bizonyos szempontból meg kell hogy értsem a moziba járó embereket. Nem biztos, hogy ha a hétvégén moziba megyek hetven órányi pénztárgép nyomkodás után, akkor pont egy komoly társadalmi problémákról szóló filmre éhezem...
Pedig a kritikák jók!
Annak örülök. Sokan felhívtak, sokan gratuláltak, olyanok is a filmes és színházi szakmából akiknek a szava nagyon megtisztelő. Ez klassz. De meg fogja találni az útját ez a film...csak figyelj!
Továbbra is sokat dolgozol Radnai Márkkal?
Most is ő az egyik, aki dolgozik velem A nagybőgő próbáin. Utána pedig A játékkészítő című szuperprodukcióban is együtt veszünk részt. Márk csinálja a látványvilágát. Rengeteg új látványelem kerül bele a tavalyihoz képest, például a világhírű Bordos László Zsolt csinál majd 3D-mappinget, ami lényegében az épületvetítés művészete; és a könyv is kicsit át lett írva a tavalyihoz képest, szóval klassz előadás lesz.
Ez a decemberi terv, amúgy szabadúszóként mennyire látod előre a munkáidat?
Megyek nyáron a Szegedi Szabadtérire, addig pedig lesz még egy bemutatónk a 011 Alkotócsoporttal, ha minden jól alakul. A tavaszi időszakra is vannak tervek, de azok még nagyon képlékenyek, inkább filmes munkákról van szó.
Fiatal korod ellenére elég jelentős a kameratapasztalatod, ami nem mondható el minden pályatársadról, sőt...
Igen, sokat forgattam, a főiskola óta több mint háromszáz napot. Valójában nagyon kevesen vannak, akik ilyen sokat állhatnak kamera előtt. Persze tud fárasztó is lenni a napi tizenkét-tizennégy óra meló, de ha felkészült csapattal dolgozol és te is a toppon vagy, az leányálom. Olyankor haza se mennék. Szeretek forgatni.
A Veszettekre persze nagyon sokat tudtatok próbálni is...
Igen, és nem tudom, milyen külső szemmel, de én látom a filmben szereplő színészek mögött az elképesztő munkát és teljesítményt. Láttam a partnereimen is, hogy attól, hogy volt lehetőség eleget próbálni, azaz a lényeg már be lett állítva, mire kamera elé kerültünk, egészen komoly szinteket hoztak, amikor csattant a csapó. Ha nincs felkészülés előtte, mindenki blöfföl vagy improvizál. Goda Kriszta egy nagyon felkészült és profi csaj, aki Amerikában tanulta a filmezést, ott meg az az alapvetés, hogy a forgatás csak a cseresznye a hab és a torta tetején. Ott már nem érhetik meglepetések az embert és – bár a színésznek pont akkor kell a legösszeszedettebbnek lennie – ott lényegében már nagyon új dolgok nem derülhetnek ki. Ez Magyarországon teljesen másképp szokott lenni: bízunk a szerencsénkben és a sorsban, és kimegyünk forgatni bármilyen időjárási körülmények között, mert éppen akkor van technika. Sok helyen működik még mindig így, de Kriszta ezt a filmet évekkel korábban előkészítette, storyboardot rajzoltatott hozzá, lepróbáltatta ezerszer, mindennek megvolt a helye és az ideje, mindenki csinálta a dolgát.
Nem gondolod, hogy ez elsősorban pénz kérdése?
Nem, ez alaposság kérdése. Ez egy belső igény. Biztosan van járulékos költsége, hogy egy rendező a munka startkövére felkészülve érkezzen. No de ez igazából szándék- és ambíciófüggő, lássuk be!
Beszélsz a sebhelyedről az arcodon?
Mindig megkérdezik, de még mindig nem jött el az ideje, hogy lerántsam a leplet róla, nye-nye-nye!
Oké, azért majd ha A sebhelyesarcút állítanátok színpadra Márkkal, elsőként nekem elmondod?
Ha lesz ilyen, lehet, hogy annak a marketingjéhez beáldozom a sztorimat!
A nagybőgő című előadás legközelebb január 19-én látható a Jurányi Inkubátorházban.
